Az utolsó szelet kenyér is elfogyott, a villanyt már kikapcsolták. A lakásban tíz fok sem lehetett, sötét volt és hideg. December huszonharmadika éjjel. Égő cigaretta parázslott, cseppnyi narancssárga fényt adva, talán karácsonyi ajándéknak szánta, aki kezébe nyomott az utcán néhány szálat. Egy hete nem mosakodott, ruhája is gyűrött, koszos, hajléktalannak nézték.
Nyár elején szűnt meg a munkahelye, azóta lefelé vezetett az út a lejtőn, megállás nélkül.
Becsületes, szorgalmas embernek ismerték, de már senki sem akart hallani róla, elkerülték, elfelejtették, nem létezett.
Feleségével és kisfiával éltek itt, mondhatni boldogan. Most egyedül van, elhagyatva.
Holnap délelőtt még nyitva lesznek az üzletek, visszamegy a játékboltba, a gyereknek szeretné megvenni azt a kismackót, hogy valami ajándékot adhasson. Olyan kedves, mosolygós kis plüss figura… Nincs annyi pénze… Még sohasem koldult… lehet, hogy megpróbálja.
Zsebéből kivett néhány fémpénzt, tenyerébe tette, átszámolta. Húsz, negyven, hatvan, hetven… ennyi… összesen. Visszatette, újra elővette, megint számolt, megint eltette az érméket.
Fázott. Nagykabátban beburkolódzott a takaróba. Elaludt.
Reggel, ahogy felébredt, egészen lázba hozta az elhatározás, elmegy a játékboltba.
Nem tudta elviselni az undorodó arcokat, ahogy ránéztek a járműveken, elfordultak tőle, inkább gyalogolt a hóesésben. Útiköltségre úgysem tellett. Végre odaért az áruházhoz. Besurrant. Az ünnepi forgatagban nem törődtek vele, megállt a kirakat előtt, bátorságot gyűjtött, hogy bemenjen. Csak látni akarja megvan-e még?
Nézegette a polcon a kedvesebbnél kedvesebb, mókás, szőrmés állatkákat. A maci a legaranyosabb. Tekintete gombszemeivel, és ahogy mosolyog. Mintha azt mondaná:
— Vigyél magaddal!
Hirtelen leveszi a polcról, és kabátja alá rejti. Nem is érti, mit tesz, ez nem is ő, valaki irányítja a mozdulatait. Már meg is fordul, megy kifelé, nem néz se jobbra, se balra, csak sietve próbál távozni. Kerülgeti a vásárlókat, miközben igyekszik a kijárathoz.
Valakinek nekiütközik. Előtte tornyosul. Felnéz. A biztonsági őr. Próbálja kikerülni, de nem sikerül, a magas, erős férfi folyamatosan útját állja.
— Mit akar? Engedjen az utamra! — szól rá.
— Láttam, hogy valamit betett a kabátja alá.
— Nincs nálam semmi.
— A kamera biztos felvette, úgyhogy hiába tagadja. Mutassa! Mi az?
— Engedjen! — kezével meglöki az egyenruhás őrt.
— Még verekszik is!? Mit képzel!? — kiabál az rá és megüti.
A férfi összeesik. Legyengült szervezetének ennyi is elég. Ahogy eldől, kabátja szétnyílik, orrából a vér ráfolyik a kis plüss macira, ami a földön elgurul.
A vásárlók szétrebbennek körülötte. Szörnyülködnek.
— Ilyesmi történik, ráadásul Szenteste napján!
— Micsoda tolvaj, gazemberek vannak ezen a világon!
— Meg is érdemelte, amit kapott a szégyentelen! — hangzik innen is, onnan is.
Elítélik, megítélik. Nincs szánalom, nincs irgalom. Igyekeznek gyorsan kikerülni a földről lassan feltápászkodó férfit és kijönni az üzletből.
A pénztárnál éppen egy nagydarab, jól öltözött, középkorú úr fizet, drága játékokkal telepakolt kosarát udvariasan elveszi tőle az eladó. Megköszönik vásárlását. Ilyen úriemberekből kellene még sok, gondolják. Látszik a ruháján, hogy csak tisztességes lehet. A márkás öltöny ujja, ahogy kicsit felcsúszik, előtűnik alóla arany karórája. Ez igen!
— Mi történt? — kérdezi körbenézve.
— Csak egy hajléktalan próbált ellopni valamit. Egy piti kis tolvaj. Egy lúzer — magyarázzák az alkalmazottak.
— Kihívjuk a rendőrséget, mert akármilyen kis értéket akart is ellopni, mégiscsak bűncselekménynek számít — fontoskodik a biztonsági őr.
A vastag pénztárcás úr szemügyre veszi a tolvajt. Valahonnan ismerős neki ez az arc. Jobb napokat is megért már, az bizonyos. Mégis rájön, hogy ki is ez. Biztos benne, hogy a hatvan dolgozó közül az egyik, akit elbocsátottak a cégtől. Ő, mint a gazdálkodó szervezet vezetője, egyedüli jogosultként csődeljárás megindítását kérte. A csődegyezség megkötésére nem nyílt lehetőség. Ekkor már nem volt semmi esélye a hitelezők kielégítésének, felszámolási eljárás lett a vége. A cég kezelésében, tulajdonában lévő vagyont régen átmentették egy másik vállalkozásba. Ennek „törvényes” elintézéséért is jelentős összeget kapott. Felelősségre vonás az ügyben nem történt, nem merült fel bűncselekményre utaló jel. Természetesen. Nemcsak a hitelezők, de az alvállalkozók, szolgáltatók felé fennálló kötelezettségeket sem teljesítették.
A „gazember” szószólója volt az elmaradt munkabérüket harmadik hónapja követelő dolgozóknak. Szerencsétlen flótás.
Most mit tegyen? Gyorsan döntött.
— Kérem, ne hívjanak rendőrt. Azt mondják, nem nagy az anyagi kár. Kifizetem — ajánlja fel határozottan.
— Nahát! Felvállalja más gondját? Milyen jó, hogy vannak még becsületes, jó lelkű emberek — mondogatják a játékboltban az eladók.
— Mennyibe kerül az a plüss mackó ott a földön? — kérdezi a „jó ember”.
— Csak nyolcszáz forint — válaszolja a pénztáros.
Az úr letesz egy ötezer forintost a pultra.
— Tessék. A visszajáróból meghívom magukat egy kávéra. Sietek, vár a családom. Kellemes ünnepeket kívánok!
Ezzel kisiet az üzletből, azzal a meggyőződéssel, hogy milyen jót tett egy embertársával.
A pórul járt addig megalázva várakozik, elfutni nem mer, ereje sem lenne hozzá. Ő is felismeri a „becsületes úriembert”. Révetegen néz utána, ahogy távolodik alakja, majd eltűnik az áruház folyosóján a vásárlók között. Szomorú emlékeiből, felgyülemlő gondolataiból a biztonsági őr hangja rázza fel.
— Rendezték a kárt, amit okozott. Elmehet. Még egyszer meg ne lássam itt! Hallja? Annak az úrnak köszönheti, hogy ezt megúszta. Érti?
Ő fáradtan áll, tonnányi súllyal a vállán. Halkan szólal meg.
— Igen, értem. Neki köszönhetem — bólogat.
Majd lassan kibotorkált az üzletből. Csak lépkedett, lehajtott fejjel, nem érdekelte a mérgelődő emberek szemrehányása, akiknek nekiment.
Lélekben messze járt, gyerekkorába tért vissza. Nagymamája jutott eszébe, akivel templomba járt. Mit szólna, ha látná, hogy mit történt? A Tízparancsolatból megszegte a nyolcadikat: Ne lopj! Bármilyen nehéz helyzetben van is, ezt nem lett volna szabad. Nincs már semmije, csak a becsülete. Ezt nem dobhatja el, még akkor sem, ha ilyen igazságtalan is az élet.
Egyszer talán tényleg elégtételt kaphat. Ha majd ott áll, ahol nem külsőségek alapján ítélkeznek, ahol nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak róla, hanem ő maga. Az ember. Aszerint, hogy mit cselekedett élete során.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.20. @ 16:18 :: Magyar Eszter
