Amerre nézek,
mindenütt tenger,
ég és kék hegyek,
talpam alatt ezernyi
színes kavics, mint
apró ékkövek,
a hullámok fölött
ugyanaz a sirály köröz,
röptében talán
nekem integet…
A kéket keresem
most is, mindhiába:
zöld és azúr, fehér
és sárga kövekbe zárva
csak az emlék némasága
maradt a csönd mögött,
ami akkor végérvényesen
a partra költözött.
Aztán hirtelen
azúrból cyan, majd encián,
türkiz és indigó, majd
ultramarin színekre váltott
a tenger, s az égbolt,
a parton éjsötét vihar tombolt,
és minden emléket
elsodort megint.
Hasztalan kerestem
a parti fövenyen az egyetlen
égszínű követ,
hiába vártam napnyugtáig
legalább egyetlen emlékedet…
A vihar azóta elcsendesedett,
elnémultak a zengő,
kék hegyek.
Hiányzol,
mondhatatlanul.
Mégis elengedtelek.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.09. @ 14:40 :: Gősi Vali
