Dolgoztam lezárt bányákban,
szemfedőt hol szénpor csipkéz…
Vaklóként botlott a lábam,
– szívlapáttal lendült a kéz.
Tizenhatszor másfél tonna
nyomta csillés kamaszvállam,
egy volt a nő- s férfinorma,
– kardos ekevassá váltam.
Agyamba kerék sikoltott –
zsebet lyukaszt, annyi a bér:
„Köteled így magad sodrod,
s priccsre zuhansz pár centime-ér’.”
…Eljárt a szám… és a kezem?
Bosszantott tán fülledt zsivaj?
Láng futott izzó lelkemen
s csattant, mint vészt jósló vihar!
Söntés sarkán dőlve álltam,
s egy kalapos – megkísértett:
feszített íj lett a hátam:
szolgaságomér’ dicsértek…
Veres ember, Roth heroldja,
szava kecskék bolondsága,
hálóját húsz körmén fonta,
mintha lennék szúnyoglárva!
Nyelve pörölt, néha kivárt…
Fizetett tán két konyakot:
„Szabad elvű, miénk a Párt!
Ma vívjuk meg – a Holnapot!”
Lökte az észt, tárcája nyílt,
gombszemében bankó pergett.
Szívem rég szűz csillagra-nyílt,
papírcsomót balga kerget.
S folytatta: „Mint hal a vízben,
fickándozhatsz télbe-nyárba!
Szajkózd azt, mi Hitben nincsen;
forradalmunk úgy kívánja!
… Testőröket vár a Rendszer!
Posztot kívánsz? Bármit elérsz!
Öveden kés, töltött fegyver,
aki gyorsabb, nem éri vész!”
Ültünk – füstös szegelletben,
gyomrom’ facsarta az undor:
gyűlölet csapongott bennem
vásárra vitt Belzebúbtól!
Vakolni „csak” szívet kelljen,
hazugság hol hámoz-hímez?
Legyek láncszem Clán-rendszerben,
gyalázat kössön száz hírhez?
Szembeköptem, ahogy illett
s borítottam rá az asztalt,
a kocsmalég is kicsiny lett,
bár sok tekintet marasztalt!
…Utcára löktek a minap –
tizenegy esztendőt tűrtem,
gerincem lett a vádirat:
„szent ügyük” amér’ csepültem!
Új Időnk van, hé, Emberek!
Isten barmán kódszám csillog,
s az, ki szabadságot temet,
ma fehér gallérban villog!
Birkaság – tűrt nyájtudatban
bámul s kész földig hajolni,
s kinek ajkán már lakat van,
álmatlan’ fog – robotolni?
Legutóbbi módosítás: 2015.04.24. @ 18:41 :: Pásztor Attila - Atyla