Nem lángol felettünk a hajnali szél,
jobban fázunk a vénült reggelinél,
kastélytükrökről beszélek zavartan,
fel-felvillan, ahogy ülsz mozdulatlan.
Mindegyik tükörbe téged képzellek,
oldó virága vagy haldokló rügynek,
csodákat rejtesz gyökértől a lombig,
kísérlek a legutolsó ajtóig.
Nekem termő, rezdületlen gyümölcsfám,
tavaszunkban görnyedt hátú szivárvány,
nem hallom sehonnan vissza hangodat,
ezüstszárnyán fennakadt a gondolat.
Szobrok mellől eltántorog az élet,
lelket a szív csak élővel cserélhet.