Nem volt mindig ilyen bőség a világban, mint most.
Gyerekkoromban minden értékre, ételre vigyázni kellett, mert kevés volt. Csokoládét tíz éves koromban kaptam először, de addig tartogattam, mindig csak egy milliméternyit rágva le belőle óvatosan, hogy hónapokig kitartott. Egyszer távoli nagynéném látogatott hozzánk és hozott egy narancsot. Addig soha nem láttam, legfeljebb képen. Mennyei illata volt… Mindenkinek jutott belőle egy gerezd. A héját is megettük. Az volt csak a finomság! Kesernyés, aromás, kicsit csípős — de emlékezetes.
Azóta szeretem a kesernyés ízeket.
A kenyérrel különös emlék maradt bennem.
A család körbeülte a nagy ebédlőasztalt. Mindig sokan gyűltünk össze az ebédre. Nagy levesestálban kihozta a levest Édes, és az asztal közepére téve kínálta. Mindenki sorra vett a tányérjába három-négy merengető kanállal. Természetesen először a családfő, majd sorban a nők kor szerint, utána a férfiak ugyanígy, végül én, mint gyermek. A kenyereskosárban vékonyra szelt barnakenyér halmozódott. Abból is kapott mindenki.
Már akkor nagyon szerettem a kenyeret, s a levesem mellé hamar bekapdostam az adagomat, és kértem még egy szelettel.
— Szűkös időket élünk. Takarékoskodni kell! — szólt rám az egyik nagybácsi. — Elégedj meg egyetlen szelettel!
Tudomásul vettem a rendreutasítást, és hallgattam. Látva, hogy a kenyeres kosárban még sok szelet van, nem értettem a dolgot. Aztán arra gondoltam, hogy a maradék kenyeret nagymamám majd megszárítja, és zsákokba téve felviteti a padlásra, hogy legyen mit együnk, majd ha ennyi sem lesz.
Évek múlva a padláson bóklászva, valóban ráakadtam két vászonzsák száraz kenyérre…
Legutóbbi módosítás: 2008.01.20. @ 11:52 :: dr Bige Szabolcs-
