Kedves Péter!
Két észrevételem van az írásoddal kapcsolatban:
1. Kevés lett.
2. Az utolsó mondatnak semmi súlya, mivel a legelején leszögezted, hogy könyvelőről van szó.
Jó volna bővebb sztori keretében újralátni ezt a karcolatot.
Üdvözlettel:
Ágota
Egy edzőteremben csörömpölnek a súlyok, az ajtó csapódását senki nem veszi észre. Nyakkendős, enyhén idegbeteg könyvelő aktatáskát szorongat a hóna alatt és nézelődik, majd odalép egy nagy, kövér emberhez.
– Elnézést, én befizettem…
– Magának is jó napot! Dobja le a cuccait és gyúrjon!
– Akkor majd izmos leszek?
– Naná, mi más lehetne.
– Maga hol tartja az izmait?
– Én kérem amott, látja?
– Igen, az egy másik ember. Olyan mint egy anatómiai izomábra, bár nincsenek rajta metszetek.
Levetkőzött.
– Jé, magának nincs izomzata?
– De van uram!
– Hol tartja?
– Magán.
– Már értem, miért tapad combjára a bőr. Srácok, az urat csontra fejlesztjük, a többi már úgyis megvan Tilinkónál. Én is ott tartom az izmaimat, az övével meg a sajátjával együtt. Úgy legalább mindenki láthatja, mit ér az élet gyúrás nélkül. Apropó, fogadni mernék, hogy maga könyvelő!
