Kalapjában zörgő virág – száraz, szúrós a tekintet,
szívburok rég farsangi bált őriz – nyomát szerpentinnek.
Bódulat volt az az örvény? Leányságból kifordító?…
Önkényt szabhat ma a tömjén, de botlást nem ismer kígyó.
…Álarcban várt, mint Júlia – szerelemről mit se tudván.
Rózsának lángra gyúlni ma? Csepp szikra kell vágyak útján.
Táncolt – nem sejtvén a latrot. Festményt ígért s bók, halandzsa
mint Boccaccio-kori dalnok űzte őket holdudvarra.
Szoknya lebbent, és a bakfis rabmadár lett, kifeszített,
kalitkája ringó konflis – sikolyhoz fel ló nyerített.
Pár hónap telt, el is vetélt, félelmet fogant a magzat,
ónlavórban liternyi vért nem gyónhatta meg a papnak.
Kuruzsló tette a dolgát, kétszerre hatott a főzet.
Isten tartotta az ujját: anyasága felejtődhet.
Hű szeretőt, aki meddő s idomba zárja a düftin,
vigasztalja lámpaernyő, könny sorol szép gyöngybetűin:
Naplót ír – alighogy pirkad – fonalát sodorja álom,
rejtjel, ami újfent hírt ad, túl e színt-játszó világon.
…Maradjon-e rangban, címben? Hordjon legyezőt – kínait,
vagy a kincsekre legyintsen s oldozza fel gyűlt kínjait?
Legyen csalános apáca vagy nyílt sarkak utcanője?
Hol az álmok igazsága, s hol a lélek útvesztője?
Váljon aranykarperectől; zafír, nyakék se övezze,
vesszen csendes halászöböl-kastélyával Loire-mente?
Mi kórház volt háborúkban – falak itták a könyörgést,
seblobtól hol tébolyultan hallgatták az ágyúdörgést…
Charlotte harcolt. Szabadságért – hisz szerette Párizst, Bordeaux-t!
Pergőtűzben halt hazáért, becsülték, mint levélhordót.
Büszkeségét lánglelkében asztrálsíkon is tartotta,
díva lett a vörös sipkás, fürge lábú kisfiúcska.
S ma, mint kit rég felszarvaztak, ismét Operába készül,
hol zárt hónaljak izzadnak s fűzőktől a borda kékül.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Pásztor Attila - Atyla