P. Borbély Katalin : Krisztina – 1.

Nyomtatás

IMRE

Ahogy ott állt a folyosón és kinézett az ablakon, nem látszott rajta érzelem. Mélyen elrejtette a fájdalmat, és megrendülést, ami benne dúlt. Kifelé nézett inkább az ablakon, de a gondolatai nagyon messze jártak.

Hideg novemberi délután volt. A valamikor színes levelek egyszínű szürkévé olvadtak az őszi félhomályban. Az udvaron sietős léptekkel haladtak át orvosok, ápolók, s nem lehetett látni a nyaranta oly jellemző színes pongyolás betegeket, amint lassan sétálva gyönyörködnek a szépen gondozott kertben.

Már csak a szabályos formára nyírt örökzöld sövény emlékeztetett a nyárra. Az általa határolt terek szép virágágyásait most zúzmara lepte, csak itt-ott kandikált ki egy-egy árvácska megkésett virága. A bejárat előtt a krizantém bokrok még virítottak, de a többi ágyás most kopáran alussza téli álmát, várva tavaszi újraültetést.

S mintha egy jeges fuvallat betévedt volna a folyosóra is, a fiatalember úgy borzongott meg, pedig a valóságba való visszatérés hatott rá így. Eddig mit se vett figyelembe a sürgés-forgásból, ami körülvette. Nővérek jöttek-mentek sietve, kicsit odébb egy orvos szinte szaladt az egyik kórterembe. Itt mindig történik valami, fokozott készenlétben van az egész osztály. Lassan elindult az ajtó felé, a nővérpultnál kicsit lassított, mintha kérdezni akarna valamit, de a nővér megelőzte:

— Nincs változás? — kérdezte.

Ő csak a fejét rázta tagadólag és tovább indult.

A fiatal ápolónő sajnálkozva nézett utána, napok óta figyelte a fiatalembert, amint délután egy körül jön, eltölt egy párórát a 4-es őrzőben, aztán négy körül szótlanul, de mélységes fájdalommal a szemében lassan hazaindul.

Magas, jóképű fiatalember, elegáns, de nem feltűnő öltönyben, hozzáillő nyakkendővel és cipővel. A lány jó megfigyelő volt, sok mindenre következtetett az apró jelekből. Az, hogy jómódú, látszott a finom elegancián, ami a megjelenését jellemezte, azt pedig, hogy ismeri a professzor urat, abból következett, hogy bejöhetett a kórház ideg intenzív osztályára is. A szeméből sugárzó fájdalom tükrözte a beteg állapotának reménytelenségét és azt, hogy ez igen megrázta őt.

Imre kilépett a csapóajtón, és elindult lefelé a lépcsőn. Nem sietett még mindig messze játak a gondolatai. Ahogy kiért az épületből hirtelen csapta meg a metsző novemberi szél. Sietős léptekkel indult a kocsija felé. A parkolóban hamar beszállt a fekete Audiba. Ahogy behúzta az ajtót, kicsit megnyugtatta a csend és a biztonság, amellyel átölelte az autó. Indított. A motor halk dorombolással jelezte, hogy menetkész, s ezzel egyidőben kellemesen langyos levegő áramlott be az utastérbe. Kikanyarodott a parkolóból, lassan hajtott a kórház kapuja felé, mire odaért, már felhúzták a sorompót. Ahogy kiért a főútra, már bátrabban lépett a gázra, rutinosan vezetett, de nem volt vakmerő. Automatikusan kanyarodott a megszokott kis utcába, ahol a társasház állt. Óvatosan fordult be a földalatti garázsba, ahol a parkolóőr széles mosollyal fogadta. Beállt a helyére, az autót gondosan bezárta.

A harmadik emeleti lakás ajtaján ez állt:

ŐRI IMRE

ÉPÍTÉSZMÉRNÖK

Bent épp csak érintette a kapcsolót, a szobát kellemes félhomály öntötte el. Zakóját az egyik szék karjára tette, és meglazította a nyakkendőjét. Nagyot sóhajtva leült az egyik kényelmes fotelbe, s arcát két kezébe temette. Hosszan maradt így, egyre mélyebbre merülve emlékezete zegzugaiba.

Gondolataiból a telefon makacs sürgető csengése riasztotta fel. Hirtelen felugrott és körbenézett, mint aki azt sem tudja, hol van a telefon. A kis szürke készülék ott pihent a helyén, a szép kis faragott asztalkán, a kanapé mellett.

— Halló! Tessék?

— Szia! Elfelejtetted a ma estét? — kérdezte az ismert női hang.

— Jaj! Ne haragudj, de nem figyeltem az órát. De azt hiszem, amúgy sem lennék ma szórakoztató társaság.

— Mi történt?

— ?? semmi különös, csak mostanáig tárgyaltam és ráadásul a fejem is fáj. Azt hiszem, hogy ezt most kihagyom. Legközelebb bepótoljuk, ígérem.

— Átjöjjek?

— Ne fáradj! Azt hiszem, lefekszem.

— Ahogy gondolod! — a lány hangja kissé bosszúsnak hangzott.

— Kérlek, ne haragudj, inkább érezd jól magad! Majd holnap hívlak!

— Nélküled semmi kedvem elmenni! Majd szólj, ha hiányzom! Szia!

A vonal hirtelen megszakadt. Imre helyére tette a kagylót. Arcán furcsa kifejezéssel ült még egy darabig aztán felállt s kiment az ebédlőbe. A hűtőből elővette a narancslevet, töltött s miközben lassan kortyolta, azon gondolkodott, hogyan felejthette el, hogy megígérte Szabinának, hogy elkíséri a színházba.

Aztán megint felzaklatta a délután emléke, s tudta, hogy nem bírja már sokáig magában tartani. Valakivel beszélnie kell a történtekről, mert különben vagy megbolondul, vagy legalábbis belekeveredik a saját hazugságaiba. Csak azt nem tudta, hogy kivel beszélhetne. Szabina nem biztos, hogy megértené, vagy, hogy tanácsot tudna adni. Kedves, jólelkű lány, de mindig biztonságban, rendes, szertő családban élt, fogalma sem lehet arról, hogy milyen intézetben felnőni. A barátait sohasem érdekelte a múltja, így nem is mesélt róla túl sokat senkinek. A régi társaival meg már nagyon régen nem találkozott, azt sem tudta, hol keresse bármelyiket is. Töprengés közben az órájára nézett, s meglepetten tapasztalta, hogy már kilenc is elmúlt. Nehézkesen állt fel, hogy visszavigye a poharat a konyhába, elmosta és eltette. Lassan indult a fürdőszoba felé. Gondolatai még mindig el-elkalandoztak, de belátta, hogy ma már túl késő van ahhoz, hogy bármit is tegyen. Talán holnap történik valami, ami segít megoldani a problémákat.

A fürdőszoba is magán hordozta az egész lakás eleganciáját. A finom márványerezetű csempe visszatükrözte a felvillanó neon fényét. A tisztaság illata keveredett az arcszesz illatával, amelyet reggel használt borotválkozás után. Máskor mindig jó érzéssel töltötték el a megszokott dolgok a megszokott helyen. Most talán nem is érzékelte. Általában zuhanyozni szokott, most megnyitotta a fürdőkád csapját, és készített egy jó meleg levendulás fürdőt. Jó sokáig áztatta magát a habok között, ahogy Szabina szokta, ha egy kimerítő nap után hozzá jönnek haza. Úgy érezte, mintha mázsás kő telepedett volna rá, s ezen a fürdő nem sokat segített, bár izmait ellazította, agya inkább elbágyadt, most már tényleg csak aludni vágyott.

A kicsiny hálószoba félhomálya kellemes melegséggel vette körül, és ahogy magára húzta a gyapjútakarót, úgy érezte magát, mint valamikor anyja ölelésében. Ahogy anyjára gondold, szeméből eleredtek a könnyek, s úgy sírta magát álomba, mint a vigasztalhatatlan kisgyermek. „Hiszen ha itt volna, ő tudná, hogy mit kell tenni! Istenem, hogy mennyire hiányzik még mindig!” ezek voltak utolsó gondolatai, mielőtt, mély álomtalan sötétségbe zuhant.