Bár abban az évben korán bekövetkezett a jó idő, májusban már lehetett mezítláb, s egy szál ingben járkálni, a strandot mégse igyekeztek megnyitni.
Igaz, a Körös vize még hideg volt, de a merészebb fiúk bele-belegázoltak, majd hamarosan vacogva igyekeztek ki a partra, „add már ide a törülközőt” — felkiáltással. Ráadásul horgász tilalom is volt, s így pecázni sem lehetett, csak vágyakozva nézni a híd alatt megcsillanó halhátakat. Nagy rajokban úsztak a paducok hol le, hol fel, ahogy a kedvük hozta, mintha velünk csúfolódnának.
Híre jött aztán, hogy gyermeknapra nyitják meg a városi strandot. Csak akkorra végeznek a karbantartási munkálatokkal.
Alig vártuk ezt a napot! Amikor aztán végre eljött, rohantunk, hogy az elsők közt legyünk, akik bejutnak. Reggel a szokásosnál hamarabb szöktem ki az ágyból, s futottam a szomszédban lakó barátomhoz, Lázárhoz, aki osztálytársam is volt három évig, de amíg én a líceumba iratkoztam be, addig ő az ipariba. Ettől még megmaradt a barátság közöttünk. Felkelt ő is, és egykettőre bedobáltuk a fürdőnadrágjainkat egy sportszatyorba, mellé a fürdősapkát, s indulás gyorstempóban ki a strandra.
Ahogy oda érünk, látjuk, hogy hosszú kígyózó sor ál a jegypénztár előtt.
— Végig várjuk? — néztem Lázárra.
— Szó sem lehet róla!
— De mit tegyünk?
— Hátra megyünk, oda, ahol bokrok vannak a kerítés mellett. Ott belóghatunk!
— Gyerünk! — lelkesedtem, s már loholtunk is a kerítés mentén a bokros rész felé.
Hamarosan megtaláltuk a helyet, amit Lázár mondott. A bokrok egészen a kerítésig értek, és alattuk egy jó vastag, kidőlt tuskó. Közelebb gördíteni és a kerítésen átugrani nem okozott gondot. Felvettük a fürdődresszt, fürdősapkát, a ruháinkat pedig begyömöszöltük a sportzsákba, és lezser léptekkel indultunk a medencéhez. A táskát leraktuk egy padra, s be a vízbe!
— Ó, de finom! — sóhajtotta Lázár, a barátom.
Igaz, nem valami meleg a víz, de mégis micsoda öröm lubickolni benne. Lázár hamarabb megunta, s kimászott a vaslépcsőn a medencéből. Kicsit tornázott, melegedjen fel, majd futott a padhoz, ahol a holminkat hagytuk. Kiszórta a ruhákat a földre, de nem találta, amit keresett.
— A törölköző hol van? — kérdezte vacogva.
— Nem hoztunk! — kiáltottam, és sürgősen kiugrottam én is a vízből.
A tenyerünkkel próbáltuk magunkról a vizet letörülni, persze nem sok sikerrel. Ugráltunk, tornáztunk, de tovább vacogtunk.
— Gyerünk vissza a vízbe! Ott melegebb van — javasoltam, s már ugrottunk is.
A víz alatt valóban mintha kevésbé lett volna hideg, különösen, ha úszkáltunk. Azért ezt se bírtuk sokáig, s másztunk ki a partra. Brrr!
— Menjünk be a mosdóba, ott legalább nem fúj a szél — jutott eszébe valamelyikünknek.
Jó ötletnek tűnt. Sőt a legjobbnak!
Ott voltak papírtörlők gurigába felakasztva a mosdókagylók mellett. Nosza, nekiálltunk letépegetni a papírtörlőket, hogy azzal törölközzünk szárazra. Mindet elhasználtuk, de a hátunk még mind vizes maradt. Megoldásnak a WC-papír kínálkozott — el is használtunk nagy kacagások közepett két tekerccsel.
Gyors tempóban magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és mehettünk haza ebédelni. De jól esett a száraz ruha!
Így büntetett meg a sors, amiért jegy nélkül szöktünk be a strandra…
Legutóbbi módosítás: 2015.06.17. @ 18:36 :: dr Bige Szabolcs-
