Lénárt Anna : A titok (tizenegyedik rész)

Nyomtatás

— Akkor… talán… mégis tudta! — csapta a csészét az asztalra Laci. — A fene egye meg, tudta, biztos, hogy tudta!

— Mit tudott?

Laci megköszörülte a torkát.

— Rékát tizenkét évesen megerőszakolta az apja. Azt mondta nekem, hogy erről senki más nem tudott, és most, hogy az apja is meghalt…

A hadnagy értetlenül nézett a férfira. Szilvi jelent meg az ajtóban.

— A kórházból telefonáltak. Azt mondják, Heszliné ügyében akarnak a hadnagy úrral beszélni. Mit mondjak nekik?

— Várj, mindjárt megyek, tartsd a vonalat! — Lacihoz fordult. — Elnézést kérek, de fontos lehet.

Kilökte maga alól a széket, kissé megszédült, ahogy felállt. Megrázta a fejét. Már indulni akart, mikor Szilvi hangját hallotta.

— Kapcsolom.

Felvette a kagylót. Bemutatkozott.

— Dr. Horu Angelika — mondta nevét a vonal túlsó végén is egy kedves hang. — Heszliné orvosa vagyok. Most már kihallgatható állapotban van, de azért ne várjanak túl sokat.

Leült az íróasztal szélére, úgy hallgatta a doktornőt.

— Mikor mehetek be hozzá?

— Bármikor, amikor úgy gondolja. Nem hiszem, hogy romlana az állapota, de nem látok rajta javulást sem. Vegetál. Valami sötét titok nyomhatja a lelkét, de nem nyílik meg nekem.

— Mikor szállíthatjuk át a börtönkórházba?

— Egyelőre nem javaslom. Szerintem nincs szükség erre a rendőrre sem, aki az ajtót vigyázza. Igaz leszíjaztuk, de nem a szökés miatt, inkább azért mert elképzelhető, hogy kárt tesz magában. Várjunk pár napot… és majd meglátjuk…

— Mit látunk meg?

— Figyelt maga egyáltalán rám, hallotta, mit mondtam? Az átszállítást.

— Ne haragudjon, de valóban máshol jár az eszem. Délután bemegyek önhöz, kedves doktornő, de most el kell, köszönjek.

*

Milyen igaz, hogy az őrület határán lévő emberek általában énekelnek — gondolta Léna.

Visszagondolt önnön-magára…

Ma is elevenen él benne az a lány, aki összekuporodott a lakása legsötétebb sarkában, karjaival átölelte térdét, himbálózott, zokogott és énekelt. Arra már nem emlékezett miről, de a sminktől szétkenődött maszatos arca ma is kísérti.

Neki az édesanyja adta a Bibliát, hogy olvassa, hogy merítsen erőt belőle. Hetekig hozzá sem ért. Nem értette miért kapta. Soha nem nevelték vallásosnak, Isten általában csak akkor fordult elő otthonukba, ha szülei káromkodtak. Haragudott érte rájuk, de nem közeledett a hit felé. Hetekig pihent az előszobában lévő kisasztalon, arra várva, hogy kinyissák és tudjon utat mutatni olvasójának.

— Egyikről sem szól, Réka. Sem szerelem, sem nemi erőszak nincs benne. Az élet könyvét hoztam el neked, a Bibliát.

Úgy gondolta itt az idő, tegezésre váltania, mert mindenáron el akarta érni, hogy Réka megnyíljon előtte, amit magázva, önözve, illetve tessékelve nemigen lehet. Szomorúan nézte, ahogy egész testét eltakarta. Leült az ágya szélére és felé nyújtotta a bőrkötéses kötetet.

— Ez sok nehéz helyzetben segített már sok emberen.

Mivel Réka nem nyúlt a könyvért, letette mellé az ágyra. Nem erőltette, a lányra bízta a döntést.   

Már megfogta a kórterem ajtókilincsét, amikor Réka utána szólt.

— Maga szerint van Isten?

Megállt. Maga elé nézett…, töprengett. Tudta, sok múlhat a válaszán, de… mit mondhatna?… Hisz ő maga sem volt tisztában azzal, miben hisz és mit tagad.

— Réka — kezdett a mondandójába…

*

Bánfi, miután letette a telefont, kíváncsian nézett Lacira.

— Honnan tud maga erről? Ha ez igaz, akkor a golyót valóban az apának szánhatta, csak sosem merte megtenni. Bár úgy gondolom, bármennyire alá is rendelte akaratát a férjének, a gyermeke védelmében még egy rossz anya is akár gyilkoló géppé válna. Nem, szerintem nem tudta. Valamit nem veszünk észre, valami sántít a történetben. Délután talán már többet tudunk.

— Elmehetek magával?

— Hová?

— A kórházba.

Bánfi megrázta a fejét.

— Nem tudok gondolkodni — kopogtatta meg a halántékát. — Tudja, nemrég kaptam a hírt, hogy annak a nyomorult kamionosnak ki kellett venni mind a két heréjét… Szilvi, hozz még egy kávét, duplát, cukor nélkül! Talán ez segít a titkok feltárásában — fordult ismét Laci felé.

— Megérdemelte — hallotta Szilvi Laci reagálását, mikor belépett a kávéval.

— Én sem sajnálom — mondta a hadnagynak, ahogy átnyújtotta neki a jó erős feketét.

— Itt nem arról van szó, hogy sajnáljuk-e vagy sem. Ezért a tettéért sok-sok évet is kaphat az az asszony.

Szilvi meg akart szólalni, de Bánfi leintette.

— Nincs önbíráskodás! Mi lenne, ha mindenki saját maga szolgáltatna igazságot?

— Rend — nézett Bánfira szúrós tekintettel a lány, sarkon fordult és elhagyta az irodát.

*

A doktornő lassan megfordult. Réka nem nézett rá. Egy cérnaszálat morzsolgatott az ujjai között.

— Öt évig voltál távol mindentől és mindenkitől. Miért jöttél vissza?

— Meghalt az apám, de nem a gyász hozott vissza. Nem volt jó apámmal a kapcsolatom. Már nincs jelentősége. Évekig azt hittem, hogy megváltást hoz majd a halálhíre, de nem. Azt hittem, ha mégis eljövök, segít lezárni a múltat. Tévedtem. Még rontott rajta. — Összegabalyodhatott a cérnadarab, mert türelmetlenül próbálta kibogozni. A levegőt csapkodta. Nem nézett föl, úgy folytatta. — Nem kellett volna megszületnem. — A cérnagubacsot a sarokba dobta.

Léna leült az ágy szélére, ölébe vette a még mindig érintetlen könyvet. Kezével végigsimított rajta. Egyikőjük sem szólalt meg. A csöndtől várták a gyógyulást. Percek teltek el így.

— Nagyon sokat tudnék neked mesélni — kezdte a mondandóját, mikor kopogtattak az ajtón. Léna a lányra nézett.

— Nem akarok senkivel találkozni — fordult a fal felé.

Ahogy elindult, a könyvet Réka ágya mellett álló vas szekrénykére tette. Az ajtóban az a rendőrnő állt, aki korábban részt vett a kihallgatáson. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, hogy Réka véletlenül se lássa meg a zászlóst.

— Mit akar itt? — kérdezte, megvetését egyáltalán nem palástolva. — Milyen jogon meri ezt a szerencsétlen lányt felkeresni az engedélyem nélkül? Egyáltalán ki engedte be magát az osztályomra?

Hangja egyre indulatosabb lett, arca kivörösödött. Belekapaszkodott a rendőrnő ingujjába, húzta maga után, minél messzebbre a kórterem ajtajától. A lépcsőfordulóban megállt. Mély levegőt vett. Mielőtt megszólalt volna számolni kezdett magában: „Egy… kettő… három… kilenc.” Általában a kilencnél megnyugodott, most azonban még idegesebb lett, de ingerültségét palástolva, nyugodtnak tettette magát.

— Miért jött ide?

A zászlós egyenest Léna szemébe nézett.

— Alá kell írnia a vallomását…

— Milyen vallomást? — vágott a szavába.

Az egyenruha mögé bújt nő krákogott egyet-kettőt, egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Léna nem vette le róla a tekintetét.

— Nos?

— Sajnálom — mondta —, de a feladatom az volt, hogy körültekintően hallgassam ki a történtekkel kapcsolatban.

— Értem — szemöldökét összehúzta és egy lépéssel közelebb lépett. — Nagyon kíváncsi lennék, ha magát erőszakolják meg, akkor körültekintőnek találná-e az ilyen kihallgatást. Kérem, a jegyzőkönyvet! Az engedélyem nélkül nem léphet be Heszli Réka betegszobájába. Megértette?

Kezében a jegyzőkönyvvel elindult az orvosi szoba felé. Ekkor vette észre, hogy a múltkori hosszú copf most szorosan kontyba van csavarba. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

A rendőrnő egy pillanatig állt, de sietve utána indult. Akkor érte utol, mikor Léna maga mögött becsukta az ajtót.

folytatása következik…