A napok csak nagyon lassan telnek, érzéketlen a világ történéseire. Tudja, nagyon rosszat tett, amikor magához vette gyermekeit, de nem bír nélkülük élni. Nem akarja, hogy a három gyermek szétszakítva, egymástól elidegenülve nőjön fel. A pillanatnyi sikoly ott bent, a lelkiismeretének felébredése teszi a dolgát, akár akarja, akár nem, függetlenítve magát tőle, éli világát. Tudatában van, hogy nem tud mit kezdeni a családjával, önzés volt visszakérni a gyerekeket. Most még azt sem bánja, csak végre-valahára újra együtt lehet velük. Míg abban a hideg zárkában volt, semmi másra nem tudott gondolni, csak ezekre a drága apróságokra, hogy egyszer még megölelheti, karjába veheti őket. A lakás is akár lakható lehetne, pénz viszont a továbbiakban sincsen a törlesztő részletekre. Választása nincs sok, vagy árulja tovább magát, vagy éhen halnak. Ha árulja, már nem térhet vissza a régi helyre, hiszen figyelik a többiek. Azóta rég rájöttek, hogy nincsen fiúja, senki sem vigyázza, így már roppant veszélyes mutatkozni. Kimehetne az út szélére is, de ott is farkastörvények uralkodnak. Más választása nemigen akad, társulnia kell valamelyik stricihez. De akkor mi lesz a gyerekekkel?
Nem mondhatja el senkinek sem, hogy három gyermekről gondoskodik, úgy nem alkalmaznák. Most már állnia kell a szavát, mert ha ismét elveszik tőle őket, többet már nem kapná vissza egyiket sem. A testvére is megharagudott, az a másik család is, aki pártfogásába vette a nagyobbik lányt. Más segítsége nem is volt sohasem, a szomszédok is megtudtak mindent, titokról itt már szó sincsen, árgus szemekkel lesi mindenki, mit tesz, hová megy, mikor jön, vásárol-e, hogyan látja el a családját. Dolgozni kell!
Vesz egy „Aprót”, munkát viszont nem talál benne, épp a rendszerváltás küszöbén akar ő munkába állni, ennyi gyerekkel?! Nem ért semmihez sem. Fiatalon szökött meg Janival, se iskolája, se szakmája. A kamat egyre emelkedik, s neki csak a teste a vagyona, meg ez a három szempár, akik korgó pocakkal tőle várják a megoldást. Marcsika sokat sír, siratja a nevelőanyját. Milyen érdekes a gyermeki lélek! Hiába nevelte ő, egyetlen év elég volt ahhoz, hogy megszeressen mást, egy idegen asszonyt. Talán vissza kellene adni legalább őt, talán még egyszer meg kellene próbálni nélküle. Még azt is el tudja képzelni, hogy azok képesek lennének valamilyen kompromisszumos megoldásra, és nem fognak egyből a gyámhatósághoz fordulni. Nem tudja eldönteni, mitévő legyen. A kisfiú elég bátor már ahhoz, hogy vigyázzon a pici lányra, nem kell Marcsika hozzá. Még csak kora reggel van, s ő úgy nézi az álmában nyújtózkodó gyermeket, mint aki végleg búcsúzkodik tőle. Vajon mit mondanának, ha beállítana vele csak így, megbeszéletlenül?
Szipogva ébred a kislány, nem kelti fel az anyját. Bemegy a kezdetleges fürdőszobába, megmaszatolja az arcát hideg vízzel, meleg víz még nincsen, bojlerre nem telik. Üres a kenyeres kosár, Mari félig ülő pozícióban aludt el, a gyermek hosszasan nézi a még fiatal, de máris koravén asszonyt. A gondolatok furcsa ritmusban követik egymást a csöppnyi teremtésben, aprócska agyában. Megrekedt a növésben, még mindig akkora, mint középső csoportos óvodás korában. A nevelőanyja vitte orvoshoz, kaptak is rá gyógyszereket, de nem használt egyik sem. Egyre komolyabb lelki sebeket kap miatta, sokat csúfolják, az anyja miatt még annál is többet.
Ahogy ott szemléli az anyját, tekintete lejjebb csúszik, az asszony combjai takaratlanul hevernek a kanapén. Tele van kék foltokkal. Olyan furcsán díszelegnek, valaki nagyon megmarkolászhatta. A kislány már látott ilyet, amikor a boltos gyömöszölte olyan furcsán az ágyban az asszonyt, akkor is felnyögött a kíntól, nem is értette, mit tehetett vele, mert sírva könyörgött neki az asszony, hogy ne tegye, fáj neki nagyon. Kilopózott az ágyból, az ember mögé állt, és látta, amint durván lökdöste magát rajta. Vajon miért tűrte az anyukája? Olyan keservesen sikoltozott, mégis égnek tartotta a lábait, nem ellenkezett, majd a bácsi a hasára dobott néhány papírpénzt. Bebújt a kabátok mögé, onnan leste, mi történik. Az ember magára cibálta nadrágját, szinte még csak félig-meddig öltözött fel, már ment is kifelé. Sem ő, sem az anyja nem vették észre a védtelen gyermeket. Még jó ideig feküdt abban a helyzetben az asszony, fájdalmasan nyöszörgött, majd nagy nehezen felállt, és kiment a fürdőszobába. A kislány oda is utána lopódzott, megleste. Összerogyott a kád előtt, úgy sírt, ahogy rávilágított a fény, akkor vette észre a gyermek, hogy combjain vékony vörös csík csorog, és éktelen kék foltok borítják az egész testén. Odaszaladt hozzá, megölelte, együtt sírtak reggelig. Hogy miért bántották az anyukáját, akkor még nem értette, de azóta már látott ilyen filmet, ahol azt mondták erről a dologról a felnőttek, hogy megszerették egymást az emberek. Neki ez nem tűnt jónak, őt senki sem fogja szeretni soha. — Már megint megszerette valaki — gondolja a kislány, s erre a furcsa nézésre ébred fel Mari. Látva gyermeke kérdő tekintetét, magához szorítja, megöleli.
— Jaj, kicsim, ne félj, nem mindenki okoz fájdalmat.
Eszébe jut a gyermek, amikor bement utána a fürdőszobába, és próbálta őt megvigasztalni. Akkor kellett volna megnyugtatni, de nem bírta, csúnya sérüléseket szenvedett. Sok időre kiesett a munkából, már akkor is majdnem elveszítette a házát. Azóta csak görgeti maga előtt a sok felgyülemlett adósságot, nem bírja időben kifizetni a részleteket. A bank egyre türelmetlenebb.
— Ez a bácsi nem bántott úgy, ne aggódj, csak a lábaimat szorongatta meg. — Tudja, a magyarázat nem fogja a gyermek emlékeit elűzni. Ha nem engedte volna be akkor éjjel, megtudta volna az egész falu, hogy miből él. Beengedte, mit tehetett volna? Azóta is beengedte, csak a kislány ne lássa meg soha többé, nagy már, a fiú is nő, még nekimenne.
— Vissza akarsz menni? — kérdi elbizonytalanodva lányát.
— Nem lehet, mami biztosan megharagudott, amiért nem ellenkeztem akkor ott — s még keservesebben sír, mint azelőtt.
— Ennyire szereted…— húzza magához gyermekét.
— Téged jobban. Téged jobban…
S erre nem tud mit felelni. Belefáradt ez az aprócska kislány a sok éhezésbe rég.
— Visszaviszlek — mondja ki. — Öltözz fel abba a ruhába, amiben elhoztalak akkor.
— Mi lesz velük? — kérdi Marcsika, a még alvó testvéreire nézve.
— Ne törődj velük, nekik jó lesz itt is, ha nem bírom fizetni a házat, akkor visszamennek Katihoz. Te azt se bírnád, már megszoktad a jót.
Nem beszélgetnek sokat, gyorsan szedik a lábukat. Már a sarkon kihúzza kezét anyja kezéből és a maradék utat futva teszi meg. Mire Mari odaér, az ajtóban ölelkező asszonyt látja, a kislány az ölében, sírnak örömükben, boldogok. Nem mer megmozdulni. Hagyja őket, hadd szeressék egymást. Kis idő után az asszony leteszi a gyermeket és bemegy, a bejárati ajtót maga mögött nyitva hagyva Marinak. Nem szól egy szót sem.
— Kérlek, egyezzünk meg — kezdi mondandóját Mari, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.
— Mit kérsz a gyermekért cserébe? − Érzi, nem ingyen adja az neki vissza, de már azt sem bánja, annyira hiányzott ez a kis cserfes a házból, sem enni, sem inni nem bírt azóta, többet nem engedi elvenni magától.
— Csak annyit, hogy ne vetesd el a családi pótlékot tőlem, anélkül nem bírom kifizetni a házam részleteit — válaszolja felbátorodva.
— Ennyi egy gyerekért? Ilyen olcsón adod? — kérdi megrökönyödve a nő.
— Nem eladó, csak nincsen más választásom — feleli.
Csendes főbiccentéssel fogadja az asszony, hogy ismételten nem avathatják be a gyámhatóságot. Mari megnyugszik, nem búcsúzkodik, ahogy bejött, ki is megy a nyitva hagyott ajtón. Útba ejti a boltost, már alkalmazottja sincsen a durva embernek, de kell a kenyér, anélkül nem mehet haza.
Alig csukta be maga mögött az ajtót, a boltos máris kiteszi a táblát: zárva.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Dezső Ilona Anna
