A nagy melegben eszembe jutott egy történet, aminek szegény édesapám volt szenvedő alanya.
Pontosan már nem emlékszem mikor is esett meg, de ma is a szemem előtt lebeg a bizarr történet. Valahogy a hatvanas évek vége felé lehetett. Azért akkor, mert utána a rokonunk, pontosabban volt rokonunk jó ideig nem járt nálunk. Nem volt közvetlen légijárat. Mivel az átszállásos járat drága és fárasztó, pár évig nem jött Magyarországra látogatóba. Tulajdonképpen rajtunk kívül egyetlen rokona sem volt. Üzleti kapcsolatai igen, de azok is már inkább csak a múlté. Már nem nagyon szeretett gyakran jönni. Viszont ha jött, csak nyáron, és kizárólag nyaralni. Nála a nyaralás azt jelentette, hogy járkált Budapesten, felkereste azokat a régi helyeket, ahol még lánykorában megfordult. Egyébként vidéki lány volt, miskolci, és számára nagy ünnepnek számított, ha egy hétvégére felkerülhetett a fővárosba. Ilyenkor vagy mozi— és színházlátogatást iktattak be a programba, utána meg étterem.
Ilyen nosztalgiázós nyarakat szeretett eltölteni Budapesten, vagy Miskolcon. Mi voltunk az idegenvezetők, mert azért egy és más nagyon megváltozott, nem ismerte már fel a régi helyeket. Az Operába és Operett Színházba már jó előre meg kellett rendelni a jegyeket. Színdarabokat is szeretett volna látni, ám egy alkalommal látott valami modern „szocreál” darabot és lemondott a további hasonló élményekről. Tehát most is, mint mindig, nagy izgalommal vártuk a kedves rokont, aki sohasem érkezett üres kézzel. Én általában valami ruhát kaptam, apám márkás cigarettát vagy italt, anyám meg kölnit vagy más illatszert, amiket azokban az időkben nem lehetett megkapni kis hazánk lakójának, csak a dollárboltokban, ahova magyar nem igen tehette be a lábát, mert utána csomó kellemetlen kérdésre kellett válaszolnia az illetékes szerveknél.
Ennek az egykori rokonunknak elég kalandos élete volt. Még a háború kitörése előtt anyám egyik bátyjával kijutottak Izraelbe, pontosabban Palesztinába. Ott házasodtak össze. Ám a frígy nem tartott sokáig. Anyám bátyja nem tudott azokban az időkben jó munkahelyet találni. Neje is, meg ő is szerette a pénzt, csak a pénz nem szerette őket. Felesége sokat zsörtölődött emiatt, persze ő sem találta meg számításait. Balett—táncosnő volt Budapesten. Az Operában és az Operettben „ropta”, de ki a fenének volt azokban az időkben prímabalerinára szüksége. Maximum egy harmadosztályú bárban show girl-re, de ilyen munkára nem igen jelentkezett, mivel a bárok közönsége igen csak vegyes volt. Valahogy átkeveredett Libanonba, Beirutba. Francia nyelvtudásának nagy hasznát vette. Összeismerkedett egy dúsgazdag szőnyeg és textilkereskedővel és hamarosan hozzá is ment feleségül. Akkor még ki kérdezett olyant, hogy volt e már férjnél, vagy volt e felesége. Főleg nem egy Közel-Keleti országban. Mindjárt jobbra fordult a sorsa. Lett minden, amit csak szem- száj kívánt, még egy gyerek is. Teljes lett volna a boldogsága, ha ez a kedves ember nem szenderül jobblétre. Mindenét a feleségére és fiára hagyta. Némi változtatással tovább virágzott az üzlet az özvegy kezei alatt.
Közben anyám testvére is talált magának jó munkát. Egy luxushajón teljesített szolgálatot, amely akkoriban a gazdag unatkozó turistákat vitte egyik helyről a másikra. Egy ilyen út alkalmával ő is megtalálta az igazit. Egy magyar származású bárónőt. Házasságot kötöttek, de persze nem Izraelben, nehogy kiderüljön a turpiság, hogy már volt egy törvényes házassága. Később Budapesten találkozott a régi férj és feleség. Persze bemutatták egymásnak az új „szerzeményeket”. Pontosabban csak anyám bátyja, mivel a volt felesége már özvegy volt. Mondhatnánk víg özvegy, mert szinte alig tartózkodott Beirutban. Inkább, Londonban vagy Párizsban időzött, ahol a fiát tanítatta, és a divatbutikja számára itt szerzett be friss árut. Cserébe keleti szőnyegeket vitt oda eladásra. Valahol megismerkedett egy magyar külkeressel, aki segített neki egy magyar vonal kiépítésében. Ez volt a másik indok, amiért járt Magyarországra.
Most is egy ilyen út keretében jött el Budapestre, egy arab szőnyegkereskedő kíséretében. Apámat megkérte, hogy a Gundelnél szerezzen asztalt vasárnap délre, hogy ott ebédeljünk. Sikerült a foglalás, és a kerthelyiség egy árnyas asztalánál foglaltunk helyet. Apám és az arab vendég csirkepaprikást rendeltek. Italt viszont nem tudott rendelni, mert az arab szőnyeges nem ivott semmi alkoholt, noha nem volt igazhívő muszlim. Megérkezett két pincér az ételekkel. Egyikük tartotta a tálat, a másik meg szervírozta a tányérra. Mikor végeztek, lerakták a tálakat a maradékokkal az asztalra és távoztak. Borzalmas nagy meleg volt, kánikula, mindenkiről dőlt a víz. Még a nagy meleghez szokott kereskedő is panaszkodott, ezért a férfiak ingujjban ültek. Apám egy idő után nagyon kezdett mozgolódni a székén.
— Lenne egy ötletem — kezdte kicsit idegesen. — Nagy itt a hőség, menjünk a Váci utcába és ott együnk egy jó hideg fagylaltot. Minden presszó vagy cukrászda légkondicionált, egészen biztosan nem lesz ott olyan meleg, mint itt.
— Rendben van — hagyta jóvá a társaság.
Fizettünk, felálltunk az asztaltól, és elindultunk a kijárat felé. Ahogy megyünk kifelé — apám volt a „sereghajtó”— nevetés zaja ütötte meg a fülét. Nem tulajdonított neki jelentőséget, de amint kiért a mi társaságunkhoz, anyám volt sógornője ráripakodott anyámra:
— Mondd, milyen mosószert használsz? Tiszta paprikafoltos a férjed inge.
Anyám kicsit elvörösödött. Noha volt mosógépe — na nem valami nagy márka, hanem magyar Hajdú —, de inget és fehéret kézzel mosott. Rászólt apámra:
— Fordulj meg, Gyuri, hadd lássam azt az inget!
Apám készségesen tett eleget a felszólításnak.
— Azonnal vedd le! — szólt a következő újabb „ukáz”.
Ami ezután következett, az börleszkbe illő jelenet volt. Apám ott állt trikóban, és mi volt az inge alatt? Nem csak trikó. Az imént fogyasztott csirkepaprikás darabjai. Két csirkeszárny nokedlival.
— A pincér a nyakadba tálalt egy adagot — tört ki a nevetés mindenkiből.
— Akkor nem csak az időjárás miatt volt annyira melegem.
A sógornő vissza akart volna menni, reklamálni, de apám és anyám lebeszélték.
— Inkább rendelj egy taxit, amivel hazamehetünk, hogy egy tiszta inget vehessek fel. Mégsem mehetek így, trikóban meg nadrágban végig a városon, mert még megállít minket a rendőr.
Azóta is, ha valami jeles étterembe térünk be budapesti látogatásaink alkalmával, én minden alkalommal megkérdezem a pincért:
— Mondja főúr, van maguknál paprikás-csirke Gundel módra?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Avi Ben Giora.
