Néha olyat vágunk egymás fejéhez, amit nem gondolunk komolyan. Olyankor nem tudunk tisztán gondolkodni, elönt minket a méreg, és idegességünkben meggondolatlanul cselekszünk. Így tett Gabriella is, amikor az apjával vitatkozott.
— Gyűlöllek! — vágta oda neki indulatosan. — Gyűlöllek! Gyűlöllek! — ismételte folyamatosan. Egyszer sem gondolta komolyan, mégis kicsúszott a száján idegességében.
Az apja meghökkent a válaszán, becsukta a száját, erre nem akart és nem is volt hajlandó válaszolni. Soha nem hallott még ilyeneket a lányától és ez olyan érzés volt neki, mint egy pofonvágás: erőteljes és fájdalmas.
Kihúzta magát, a bajuszához kapott, amelyet már jócskán behálóztak az ősz tincsek, ahogyan a haját is, csavargatni kezdte, játszadozott vele, idegességében szinte morzsolgatta az ujjai között, mérgében majd felrobbant. Hogy mondhat ilyet a lánya? Hiszen ő nevelte fel, egész életében támogatta, féltette, óvta, és egy kis vitában felindulásból ilyet vág a fejéhez. Ez megdöbbeltette, szíven ütötte.
Lányára pillantott, aki összehúzott szemekkel, összefont karokkal meredt rá idegesen. Ekkor lett elege, nem bírta tovább hallgatni őt, nem tudott ránézni, mert csak a csalódottság borzalmas érzése öntötte el. Sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Gabi akkor tért magához az indulat szürke leple alól, amikor nagyot csattant apja mögött az ajtó és már egyedül volt a szobában. Akkor eszmélt rá, hogy mégis mit mondott, mit tett. Kezeit kibogozta, erőtlenül mellette lógtak, szótlanul meredt maga elé. Tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania, meggondolatlan volt, emiatt már ezer foggal marta a lelkifurdalás.
Apja kiviharzott a házból, távozását a bejárati ajtó erőteljesen csattanása jelezte, még egyszer visszanézett, hátha megpillantja a felé igyekvő lányát, de nem látott semmilyen mozgást, így újra előrefordult és maga elé meredt. Az utca eléggé kihalt volt, egy autó, egy lélek se volt körülötte, csak ő és az üresnek tűnő házak. A teraszon állt, zsebéhez kapott, elővette belőle a cigis dobozát, amiben már csak pár szál árválkodott és a perceik már meg voltak számlálva. Egy pillanat alatt kikapott belőle egyet, már emelte is a szájához, amikor megállt a keze.
Elbizonytalanodott. Ez soha életében nem fordult elő, ha cigiről volt szó, évek óta napi másfél-két dobozzal szív, nem tud meglenni nélküle, most valahogyan mégis máshogy gondolta. Az idegességét biztosan enyhítette volna, de még ettől is elment a kedve a lánya miatt. Ingerülten az asztalra dobta, mintha már soha többé nem lenne rá szüksége, majd zsebre vágott kezekkel elindult kifelé a kapun. A meleg szél az arcába fújt, de ő mit sem törődve vele, ment az útján.
Gabi egy pillanat alatt kirontott az ajtón, minden szobába benézett, de sehol se találta, kirohant a bejárati ajtón is, és mint egy felfedező, jobbra-balra forgatta a fejét, de nem látta sehol se. Tekintete az asztalra vándorolt, amin elhagyottan hevert a cigis doboz, mellette hanyagul feküd pár kiesett szál. Ezen kicsit meglepődött, elvégre az apja soha nem hagyta el a házat a doboza nélkül. Mindig ettől bűzlött, ha megölelte és belefúrta az arcát erős vállaiba, érezte ezt a szagot, ki nem állhatta, de most csak arra vágyott. Hogy bocsánatot kérhessen, és újra magához ölelhesse!
Mikor rájött, hogy apja már elhagyta a házat és valószínűleg jó ideig nem fog hazatérni, a hajába túrt, majd leült az asztal melletti székre, felhúzta a lábait és ráhajtotta a fejét. Várt. Egész délelőtt ott ült, de az apja nem jött vissza. Mindig a reggeli jelenet játszódott le a fejében, végtelenített szalagon, egymást váltották és ismételték a képsorok. Próbált másra koncentrálni, de nem ment neki. Dél körül egy kicsit elbóbiskolt, fejét hátrahajtva, pár perc múlva már aludt is.
Az élet nem olyan, mint szeretnénk. Nem lehet irányítani, nem tudjuk visszafordítani, nem tehetünk vele semmit, csak csendben tűrni, elviselni és feldolgozni, amit elénk sodor. De van, amit nem lehet…
Koradélután Gabi telefoncsörgésre ébredt. Nagyokat pislogva tért magához, idő kellett, hogy felfogja, honnan szól, és érte mehessen a házba. A hajába túrt, majd komótos, lassú léptekkel ballagott a konyha felé, aminek a pultján hevert a telefonja. Az utolsó csörgés előtt vette fel és szólt bele alig éberen.
Ám amit ott hallott, az magához térítette, egy pillanat alatt kipattant a szeme, arcára rémület ült ki. Hallgatni se bírta, lesokkolva meredt maga elé, alig állt a lábán, majd hirtelen kicsúszott alóla a talaj, a szekrényen súrolva a hátát a földre zuhant. A telefon kiesett a kezéből, nagyot koppanva a kövön landolt. Mereven bámult maga elé, mellette a telefonban őt szólongatták, de nem is figyelt rá, magán kívül volt. Egyik pillanatról a másikra törtek elő belőle a fájdalom könnyei, és mosták folyamatosan hófehér arcát.
Varga Gábor negyvennyolc évet élt. Szívrohamban halt meg az utcán, augusztus 18.-án. Egy járókelő sietett a segítségére, hívta a mentőket, de akkor már késő volt. Abban a percben életét vesztette.
Gabi önkívületi állapotba került. Felfoghatatlan volt a számára, hogy meghalt az apja. Csak ült ott magatehetetlenül és sírt. Fájt, hogy soha többé nem fogja már látni, hogy soha nem ölelheti meg, többé nem karolhatja át szorosan, azt mondva: szeretlek. És az fájt a legjobban, hogy nem tudott tőle bocsánatot kérni, úgy halt meg, hogy azt gondolta, utálja őt, pedig ez nem igaz, mindennél jobban szereti, de ezt már soha nem fogja megtudni.
Könnyei megállás nélkül folytak lefelé elöntve az arcát, ki se látott a szeme előtt keletkező fátyol alól, de nem törölte meg, nem lett volna értelme, folyton újak bújtak ki a szeméből és vették át az előzők helyét.
Még nem fogta fel. Azt akarta hinni, mintha csak egy rossz vicc lenne, egy undorító tréfa, de mélyen belül tudta, hogy nem az. Ez a valóság, a kegyetlen élet, ami ott rúgott belé, ahol lehetett, a leggyengébb ponton.
Kongó űrt érzett belül, mintha valaki kitépte volna a szíve egy darabját és nem hagyott benne mást, csak kínt és fájdalmat. Elhagyatottnak érezte magát nélküle, magányosnak. Élete legfontosabb személyét vesztette el egy pillanat alatt.
— Szeretlek — suttogta könnyekkel átitatott hangján, de tudta, hogy már nem hallja. Soha nem fogja hallani.
Bárcsak visszaforgathatná az időt! Ez volt az egyetlen kívánsága, akkor soha nem mondaná neki azt, hogy „gyűlöllek”, nem kiabálna vele, engedelmesen bólintana egyet, és azt tenné, amit mond. Aztán adna neki egy puszit és megölelné. Már azt se tudta, hogy min veszekedtek annyira, valami kis apróság lehetett, értelmetlen és felesleges, de mégis úgy kellett elmennie, hogy ordítottak egymással és utolsó képe az maradt róla, hogy megrázottan kiviharzik a szobából.
—————————————————
És még most is, évekkel később Gabi nem tudta túltenni magát azon, hogy haragban engedte el apját. Azon a napon egy része meghalt vele, sokkal megfontoltabb lett, maga mögött hagyta azt a hevességét is, ami akkor jellemezte, sokkal érettebbé és komolyabbá vált. Egy ilyen trauma kellett ahhoz, hogy rávilágítsa, mennyire ostobán és gyerekesen tud viselkedni.
Rájött, hogy mindig jól meg kell gondolnunk, mit is mondunk a másiknak, elvégre nem lehet tudni, hogy nem azok-e az utolsó szavaink egymáshoz. És Gabi még mindig, ennyi év után is azt várja, hogy egyszer csak kinyílik az ajtó, belép rajta az apja és erősen, mintha mi sem történt volna, magához szorítja…
Legutóbbi módosítás: 2015.09.07. @ 11:50 :: Seres Rebeka
