Seres Rebeka : Az utolsó Facebook üzenet

Nyomtatás

Mi is a halál? Valaminek a vége, egy óriási szörny, mely elragad ettől az élettől és átvisz egy másik világba. Bármikor megtalálhat, lehet előjel és tünetmentes, olykor kegyetlen máskor pedig kegyes. De bármit is hozzon a sors, mindig mellettünk van legalább egy személy akkor, amikor elmegyünk.

Alexa az ágyában feküdt, immár hónapok óta alig kelt fel onnan. Az utóbbi időben sápadtabb és sokkal fehérebb lett az arca, látszott rajta, hogy leadott pár kilót, a vállán és a hátán egyre több csont emelkedett ki fátyolos bőrén, érzékeltetve a változást. Semmihez nem volt kedve, elhagyta az életkedve, az életereje is fokozatosan, napról napra gyengébbé vált, és ezt érezte is minden porcikájában. Nehezére esett felkelni reggel, kimenni a kertbe, de már kezdetben tudta, hogy ez lesz. Ez a betegségével járt.

Barátai sűrűn látogatták, de egy idő után az is abbamaradt, mert szótlan volt, komor és semmilyen érdeklődést nem mutatott irántuk, így inkább békén hagyták. Nem zavarta. Nem vágyott társaságra, egyedül akart lenni a szobájában, kizárva a világot.

Szülei ápolták, nem számított idő, pénz, csak hogy minél tovább élhessen. Ők mégsem tudják megakadályozni azt, ami felé Alexa száguldott, a vég felé. Lelki támaszt nyújtottak, segítettek elviselni, de nem tudták megadni neki azt, amire a leginkább szüksége volt: az időt.

Napjai egyhangúan váltották egymást, nem érdekelte, hogy este van vagy reggel, ugyanazt tette, az ágyában feküdt és a halálon gondolkozott. Hogy milyen érzés is lehet, amikor a lelked elhagyja a testedet, amikor megszabadulsz minden gondodtól, minden fájdalomtól és egy jobb helyre kerülsz. Már ha oda szánt az ég.

Sokak szerint egy ember születésénél lejátssza Isten azt a bizonyos játékot az ördöggel, hogy melyik lélek hova kerül majd, és bármit is tesz, az nem változtat ezen. Vagy ő a felelős a tetteiért, ami alapján a mennybe vagy a pokolba kerül? Részletkérdés volt Alexának. Őt nem az égi vagy a földi élet érdekelte, hanem a köztes állapot: a halál.

Minden egyes gondolatában, tettében, napjában szerepelt ez a szó, hisz nem tudhatta, hogy melyik lesz az utolsó perce ezen a helyen. Igazából kezdte egyre jobban várni. Elege volt ebből a világból, mindenben csak a rosszat látta, a magány és a depresszió elvakította előle a valódi szépséget.

Érezte, ahogyan a betegsége legyűri, ahogyan fokozatosan, lépésről lépésre elveszi az életét, és neki egyre jobban fáj. Egyre sűrűbben marcangolta belülről a halál előfutárának érzése, markolászta, szorongatta, majd pillanatnyilag eleresztette.

Nem sokkal később kórházba került, nagy lett a csönd körülötte, nem mondtak neki semmi konkrétat, de tudta, hogy mi fog most következni. Itt a vég. Régóta készült már erre, nem érte váratlanul, csak nem gondolta volna, hogy így fog elmenni. Tizenhét évesen, a fénykorában, amikor az ember úgy érzi, övé a világ és bármit megtehet. Nem, ő az utóbbi időt egy ágyban töltötte elzárva mindentől és mindenkitől, magára utalva.

Megfosztotta magát a barátságtól, a szeretettől és a szerelem érzésétől, az ezekkel járó boldogságtól, csak az érdekelte, hogy minél hamarabb vége legyen a fájdalmainak, nem az, hogy mit csinált addig. Most megbánta. A halálos ágyán azt akarta érezni, hogy úgy élt, ahogyan akart, hogy mindent megtett, amit szeretett volna — pedig nem. Az ellenkezője kavargott benne, hogy annyi mindent megtehetett volna, mégsem tette… Annyi minden várt rá, de ő nem ment, eltaszította magától a lehetőségeket, amiket az élet kínált.

Nem akart így elmenni! Úgy érezte, hogy már túl késő változtatni a dolgokon. Vagy talán mégsem? A telefonjáért nyúlt, ami a mellette lévő szekrényen hevert. Nem kis erőfeszítésbe tellett, mire megkaparintotta, mozogni is alig bírt, nyújtózkodott ameddig lehetett, de még így is túl messze volt tőle. Az alatta lévő könyvet elérte, húzni kezdte maga felé, minden erejét belefektette, míg végül megmozdult és vele együtt a készülék is. Addig húzta, ameddig könnyen le tudta venni róla a telefonját, majd a zsákmánnyal a kezében visszafordult úgy, ahogyan előtte is feküdt.

Volt még egy valami, amit el kellett intéznie, nem akart úgy meghalni, hogy nem tette meg. Pötyögni kezdett, minden egyes betű leütése fájdalmas volt és megerőltető, de nem érdekelte, begépelte az utolsó üzenetét:

„Valamit mindig is el akartam neked mondani. Szeretlek. Amióta megláttalak, azóta. És úgy gondoltam tudnod kell…”

Rövid volt, ennyire tellett az erejéből. Még az elküldés gomb megnyomása is nehezére esett, sok időbe telt, mire sikerült eltalálnia, elvégre nagyon remegett a keze, amiben az idegesség is benne volt, de elsősorban az ízületei erőtlensége. És elküldte. Nagy bátorság kellett hozzá, de megtette, évekig gyötörte ez az érzés és jó volt kiadni végre magából. Megkönnyebbüléssel töltötte el, majd egy furcsa szúrást érzett a szíve tájékán. Szabad karjával odakapott, de az őt szorongató feszülés nem enyhült, másik kezéből kicsúszott a telefonja és hangos puffanással ért földet az ágya mellett. Az érzés felerősödött, pulzusa drasztikusan csökkenni kezdett, vércukra leesett. A levegőért is küzdenie kellett, mellkasa ide-oda mozgott, mintha szíve azonnal ki akarna repülni onnan.

Mikor Dénes válaszolt neki, már orvosok és nővérek szaladgáltak körülötte, de hiábavaló volt, nem tudták megmenteni. A gép pityegésével párhuzamosan szólalt meg a Facebook üzenetet jelző hangjával és a telefonján ott villogott a válasz: „Én is szeretlek.”