„Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni.”
Jean de la Fontaine
Mindegy, hogy falu, vagy város, az emberi kíváncsiságnak nincs helyhez kötött természete. Így aztán egyre több szomszéd akart, és ismerkedett is Katáékkal. Amikor lebontották azt a kis kerítést és megérkezett a bútorszállító autó, sokan segítettek nekik, mondván lassan itt a december, legyen szép karácsonyuk, ha már így alakult az életük — kettesben.
Tamás is gyakori vendég volt náluk hétvégeken, és már nem csak Mazsola miatt, aki mindig boldogan futkározott körülöttük, ha sétálni vitték. Hét közben pedig? Nos, akkor esténként a facebook-on olvasgatták sűrű üzeneteiket a fiatalok.
Csak Kata maradt magányos az immár tágassá bővült házban. Néha látta azt a bizonyos piros Fiatot, lassított is mellette gyakran a város központjában. Egy alkalommal úgy gondolta, véletlenül álltak egymás mellett a piros lámpa előtt. Áttekintett a másik kocsiba, és megállapította, hogy roppant kellemes külsejű férfi a Pali bácsi fia. Aztán gázt adott, s elhajtott. Ugyanis eszébe jutott, amit róla hallott. Aztán később megfordult a fejében, nem tudhatja, lehet rendes ember is, hiszen saját élete is olyan különösen alakult, ki tudja, róla is mit mondanak mások.
Gyorsan elfelejtette ezt a gondolatot is, annyi tennivalója akadt.
Először fordult elő vele, hogy ennyi pénze volt. A régi házat nagyon jó áron adta el, és jó vételnek bizonyult az új. A különbözetet lekötötte a bankban. Mielőtt befizette volna az összeget, az ügyintéző hölgy megkérdezte:
— Nem akar megtartani valamennyit? Manapság sohasem lehet tudni. Bár magam ellen, az üzlet ellen beszélek, mégis…
Akkor visszavett százezret, becsúsztatta a táskájába, amit otthon régi szokásához híven az előszoba szekrényébe tette. Egy nagyobb táskával járt az iskolába tanítani, ebben kényelmesen elfértek a jegyzetei.
Karácsony közeledett, mindenkit nagyon elfoglalt a készülődés, bevásárlás. Kata is üzletekben töltötte a délutánokat. Egy délután, amikor épp kipakolt az autó csomagtartójából, Bori és Tamás sétálni indultak Mazsolával.
— Tessék várni, segítek! — lépett mellé a fiú.
— Előre megyek, ott a park mellett várlak — szólt vissza Bori, mert a kutyus láthatóan feszesre húzta a pórázt, türelmetlenkedett.
Tamás már másodszor kerülte meg a parkot, de sehol nem látta Borit. Megállt. Kicsit szétnézett. Akkor vette észre, hogy a lány ott áll tanácstalanul nézegetve jobbra-balra, kezében az üres pórázzal.
— Mi történt?
— Mazsi eltűnt! Egy pillanatra megálltam, mert leejtettem a táskámat, megrántotta a pórázt, és már sehol sem láttam azután. Olyan erősen rántotta, ahogyan még sosem… és nincs, nincs sehol!
Borinál már eltört a mécses. A fiú vigasztalta:
— Ne sírj! Gyere, megtaláljuk! Nem mehetett messzire.
Sokáig keresték, lassan besötétedett.
— Menjünk! Hazakísérlek, késő van, ennek már semmi értelme.
Tamás átfogta a vállát, mintha ettől melegebb lenne mindkettőjüknek. Bori szipogott, sajnálta kis kedvencét.
— Tudod mit? Küldj este egy képet róla, felteszem a facebook-ra, talán látta valaki! — köszönt el a kapuban a fiú.
Bori sietve keresett képet és már küldte is Tamásnak. Reménykedve aludt el, talán holnapra meglesz a kicsi kutyus.
Napok teltek el, sehol semmi hír Mazsoláról.
Kata látta, hogy kislánya mennyit szomorkodik. Sokat töprengett hogyan tudná megvigasztalni, aztán egy hirtelen támadt ötlettel állt elő:
— Hívjuk meg karácsonyra Nagyit! Mit szólsz hozzá?
Amint kimondta, már megbánta, hiszen ő Zoli édesanyja. Nem akarta volt férje tudomására hozni lakhelyüket, de úgy érezte, ezt anyósa is meg fogja érteni. Nem is nagyon beszélgettek mióta elváltak, de azt tudta róla, hogy nem örült sem a válásuknak, sem a fia megváltozott életmódjának. Így mégsem töltik olyan egyedül az ünnepeket. Látva Bori örömét már csak egy telefonhívás kellett. Nagyi boldogan mondott igent a meghívásra, és megígérte, hogy titokban tart mindent. Fiának úgyis megvan a maga társasága, nem sokáig búsult az elvált felesége miatt, őt majd meghívja az ünnep másnapjára.
Örömteli, szép karácsonyuk volt, csak kis árnyék vetődött Bori hangulatára az elveszett kutyus és ráadásul Tamás miatt, akinek el kellett utaznia a nagyszülőkhöz, mindjárt az ünnep után. Pedig téli szünet volt, hosszú szünet. Sebaj! Maradt számukra a facebook. Egy este üzenet jött:
— Megvan Mazsola! Egy barátom szólt, hogy látta a közösségi portálon, valaki feltette a képet, keresi a kutyus gazdáját. Írtam neki, ha válaszol, küldöm az elérhetőségét.
Pár nap múlva Bori kapott egy telefonszámot.
— Hívd fel, ott lesz Mazsola!
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2016.01.29. @ 13:55 :: Sonkoly Éva