Hang nélkül felvázollak magamban,
kett?b?l három dimenzióssá teszlek,
életet adó tintával rajzolom újra
arcod, vonásaid, kócos hajad, nyakad,
melled, karjaid, csíp?d, lábaid,
lélegzeted, hangod, gondolatfüzéreid
és érintéseid.
Teremtelek, a semmib?l, újra
kialakulsz, újradefiniálom DNS-képleted,
csontot a vázlat, inakat a csont,
izmokat az inak, selyemb?rt
az izmok köré.
Id?, életkor, mentalitás, szavak,
mozdulatok, mint valami megszállott
mérnök, újra gondosan mindent
a helyére rakok.
Ott állsz, négy üvegfal között,
az érzések és a vágyak
szerel?csarnokában, a szád remeg,
a szemed forog – a létezésre való
ártatlan, kislányos rácsodálkozás -,
teszel egy bizonytalan lépést,
érzel, gondolsz, vágysz,
akarsz, repülsz, szabad vagy, újra –
Mikor végre kilépsz bel?lem,
újra atomjaidra szakadsz.