Marthi Anna : Csakra nyitogató

Nyomtatás

Ismét szavakat adtál.

Ízlelem.

Honnan, melyik múltból áradtak olyan hevesen? Mégis tartózkodnék,

de nevedből kinövő zöld virág a türelem, belobban mindig ha

érkezel. Hány belőled fakadó, köldökbe bújt

narancsvirág reszket még, nyílik, tüzel,

seb-sarokvasánál kipattanó ajtóként tódul be rajtam

ezeregy finom éteri szó. Költeni volna jó belőlük rátok,

kik még nem ismeritek csakrátok rejtelmeit.

Áldott, szerelmes idővé forgácsolódik örökké bennem az egy;

pántot kötve csuklómra teljességből,

számra selyemkendőt kötözve, mondatokká gazdagodnak,

szavakon túlról bukkanak fel és rejtőznek el,  bukdácsolnak

elő belőlem, vér színű szalagként beborítva a földet.

Vérem íze sem oly üde, mint ez az éteri pántlikából készülő

cifra dísz, mely vénuszdombomat körbefonja, és lásd

patakként nem folyik mégsem nedve ki, csak

szél és huzat viszi-hozza, elmúlhatatlan

a tőled felém kaptató szenvedély.

Csitítom amíg lehet, hogy ebben a körülölelésben el ne veszítsem,

földi lüktetéssel doromboló kicsiny szívemet.

Már hallgatom éjjel a nappalt, és nappal alszom

az éjjeleket, rám nehezedő sötét talár alól bontom;

fényszálakat feslik már a test.

Mégis áldom az időtlenséget, ami szemeidből

kacsint, és álmodom, hogy árva vágyamat,

a férfit, Téged, még a hatalmas fény előtt,

bolondul rám leheli, és prána-magas hőfokon

örömünknek vetem alá magam.