Magamban ülök a plafonon,
Órák óta tartó láz gyötör,
A hideg ráz, testem elhagyom.
Üresen áll már a szerkezet,
Nincs benne már semmi, ami él,
Sem a harag, sem a szeretet.
Hangtalanul, nyersen csak ott áll,
Nem is rezzen, már nem is szisszen,
Amíg a lelkem az égben száll.
Repülj lélek, hol madár sem jár,
Oda hol van még tiszta lélek,
Hol a telet felváltja a nyár.
Ott keress új testet magadnak,
Légy bátor és légy igazán magad,
Ne higgy árulóknak, csalóknak.
A nap felkel újra és újra,
Előtted áll a lehetőség,
Szállj az ismeretlenen túlra.
Hiábavaló a szürkület,
Maradj elmúlás és végtelen,
Légy te magad az ítélet.
S ha majd megjön az a valaki,
Gyöngéd lesz, híjú és szerelmes,
Nem lesz időd többet habozni.
Csak a karjai közé ugrani,
Sóhajtani lassan és mélyen,
S csókolni, csókolni, csókolni.
——————————————————————————————————————
Kedves Levente! Ez most kicsit zavarosnak tűnik, nem igazán értem, hogy jutunk el a plafonon üléstől a csókig. Te bizonyára érted, de nekem, mint olvasónak is értenem, vagy legalább éreznem kellene. Ezt most nem publikáljuk. Üdv: Zsó
Legutóbbi módosítás: 2017.01.20. @ 16:03 :: Ravasz Levente
