Kicsi volt. Talán borsószemnyi. Szinte láttam magam el?tt, ahogy összedörzsöli nem létez? kezeit. Képén gonosz vigyorral, szemeiben boldog izgalommal készül tettére… El?re örül, hogyan meg fog gyötörni. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagy számomra. Csak hadd kínlódjon! – gondolja magában…
Éjszaka kezd?dött, mint mindig… El?ször csak a nyálát érezte bes?r?södni. Félálomban érzékelte, bárhogy is próbálja, képtelen lenyelni a manduláit. Torkában apró, szúró fájdalmak jelentkeztek. Felkelt, ivott egy pohár vizet, és ezzel elintézettnek tekintette a problémát. Visszafeküdt, aludt reggelig.
Másnap délben már lázas volt. Estére tovább emelkedett a testh?mérséklete. Fájtak az ízületei, a feje szét akart robbanni… Influenza – mondta ki az orvos az ítéletet. Orvosság, tea, gyümölcs, pihenés. Haha! Azt hiszi, ezzel legy?zhet engem?
Csak szeretnék pihenni! De az a kis alattomos nem hagy. Orvul támad, és naná, hogy épp akkor, amikor aludnék. Érdekes módon, amíg függ?leges testhelyzetben vagyok, nyoma sincs… ellenben, mihelyst lefekszem…
Két nap alatt elmúlt a láza, nappal már felkelt, hisz a fekvésbe belefájdultak a csontjai. Türelmetlenül vártam, hogy végre este legyen, és ágyba kerüljön… Hagytam neki néhány nyugodt percet. Nem sokat. Aztán elkezdtem…
Elmondhatatlanul idegesít a saját hörgésem. A tüd?m sípol, zümmög, bugyborékol… Igyekszem szabályosan lélegezni. Hanyatt fekszem, hogy kapjak leveg?t az orromon keresztül. De kilégzésnél ingerel, köhögnöm kell. Visszafojtom.
Nem tudja még, hogy képtelen ellenállni nekem. Úgyis én fogok gy?zni. Mindig én gy?zök. Belekapaszkodom minden oldalról, megfeszítem magam… indián harci dob nem lehet olyan feszes, mint én ezekben a pillanatokban. Eleinte halkan, diszkréten duruzsol. Pár légvétel után er?södik a zihálás, hangja vetekszik a szerelmes macskáéval… Remek! Kezdem elérni a célom…
Elemi er?vel tör fel bel?lem a köhögés. Függ?legesbe rántja a testem, muszáj felülnöm. Hanyatt fekve képtelenség szabadulni t?le. Rátelepszik a mellkasomra, hullámzik odabenn, megfojtani készül. Két köhögés közt próbálok oxigénhez jutni.
Egyel?re döntetlen a párbajunk. ?egyre nagyobb er?vel köhög, én egyre nagyobb er?vel kapaszkodom a légcsövébe. Elzárom el?le a leveg?t, élvezem a fuldoklását. Aztán mégis hagyok neki némi szünetet. Hadd higgye, gy?zött…
Végre sikerült! Szabaddá vált a leveg? útja a tüd?mbe. Megkönnyebbülten vettem pár mély lélegzetet. Füleltem. Nem sípol, nem hörög. Ellenben kiszáradt torkom késpengék hasogatják. Jót tesz a h?sít? víz. Sóhajtva fekszem vissza…
Hihi… itt vagyok ám! Mindjárt észreveszed, mihelyst lesz bátorságod teljesen kifújni a leveg?t a tüd?db?l… Hallod? Már zümmögök újra… mint a rovarok szárnya a szélben… Csiklandozom a torkodat, ingerellek… nehogy elaludj, hé!
Szundítottam néhány percet. Órákat szerettem volna, de már megint… Sóhajtoztam, nyeltem, hátha vissza tudom fojtani… Kinyújtott kezem félúton megállt a leveg?ben, nem érte el a vizespoharat. Két választásom volt: vagy köhögök, vagy megfulladok. Megfulladni roppant kellemetlen érzés… Köhögni is. Beleadtam minden er?met, a mellkasom zengett, mint a hárfa húrjai, a szomszédok is hallhatták. Egy pinduri s?r? váladék a légcsövemben… és mekkora galibát tud okozni… Csakhogy végre sikerült megszabadulnom t?le!
Na jó, most te nyertél! De csak csatát vesztettem, háborút nem! A testvéreim még benned vannak…
Legutóbbi módosítás: 2008.01.28. @ 16:56 :: Steffer Erzsébet