Már el is felejtettem, hogy hogyan is kezdődött, de most minden eszembe jutott. Valamikor még a kezdet kezdetén, amikor az internet újdonságnak számított, akkor ismerkedtünk össze. Pont azokban az időkben, amikor egyre-másra jöttek létre a közösségi oldalak. Hol volt még akkor a Facebook?! Valahol a vajúdás útján.
Egy fórumon észrevettem egy beírást, hogy Dániában élő, magyarul beszélő hölgy levelező partnert keres. Elkezdtünk levelezni. Kiderült, hogy valaha ő is élt Izraelben, csak a kalandos és nehéz élete ide-oda dobálta a világban. A háború idején még fiatal lány volt, éppen az érettségi előtt állt, amikor bevonultak Budapestre a náci csapatok.
Édesapja elektromérnök volt, és már a háború kitörésekor latolgatta a lehetőségeket, hogy hogyan lehetne kijutniuk Dél Amerikába. Sajnos nem jött össze a szükséges pénz, és csupán a fiát tudta kijuttatni Brazíliába. Ő, a felesége és lánya, az akkor tizenhat éves hölgy Budapesten ragadtak. Védett házakban kerestek menedéket, de mindig rettegtek, ha nyilasok jelentek meg. Hiába volt a svéd menlevél, a nyilasok legtöbbször nem akceptálták ezeket. Végül megúszták a deportálást és életben maradtak. Csatlakozni akartak a már Brazíliában élő gyerekükhöz, sikerült is megkapniuk az engedélyeket, de ekkor egy váratlan fordulat történt. A lányuk kijelentette, hogy ő Izraelbe akar menni és nem Brazíliába. Még ez is rendjén lett volna, ám Budapesten akarta befejezni az iskoláit. A szülők kivándoroltak nélküle, ő befejezte a tanulmányait, de közben kitört a forradalom és lezárták a határokat. Lett volna módja elmenni még előbb, de félt egyedül nekivágni, végül egy cionista csapattal hagyta el az országot. Először Szlovákiába vitték őket, és onnan a szomszédos Ausztriába.
Innen került ki Izraelbe. Férjhez ment, de nem sikerült a házassága. Elváltak és ő egyedül próbált boldogulni. Egy fia születet ebből a házasságból, bátyja és a szülei segítették Brazíliából, sőt később a gyereket kivitettek magukhoz. A hölgy, mint fotós dolgozott egy tel-avivi fényképészüzletben, és egy idő után másodszor is férjhez ment.
Ez a férj azonban nem akart tovább Izraelben maradni. Norvégiába mentek. A kezdeti nehézségek után — mikor már jól beszélte a norvégot —, mint műszaki rajzoló helyezkedett el.
Éppen szilveszter éjszaka született meg a kislánya, éjfél után pár perccel, és mint az új év első újszülöttje, egy jelentős összegű életbiztosítást kapott a gyerek, és persze a képük bekerült az újságokba.
Ám nem sokáig maradtak Norvégiában hamarosan a szomszédba, Dániába költöztek. Elvált ismét, mert a férj meggondolta magát, vissza akart menni Izraelbe, hogy vallásos életet élhessen. Így egyedül nevelte fel a lányát, aki amikor befejezte az egyetemet, megismerkedett egy izraeli fiúval, kiment vele Izraelben és ott telepedett le.
Az édesanya maradt Dániában de szinte minden évben két-három alkalommal ment látogatóba, aztán Brazíliába is eljutott a testvéréhez, a fiával is találkozhatott, de a szüleivel már nem.
Ezeknek az adatoknak nagy részét személyesen tudtam meg tőle, amikor egyszer Budapestre látogatott a legjobb barátnője lányával. Ekkor már levelezésben álltunk. Nem idegenkedett a technikától és hamar megtanulta a computer kezelését. Ez volt számára a kikapcsolódás és később a legfőbb kommunikációs eszköz. Ezen tartotta a kapcsolatot a fiával Brazíliában, a bátyjával, és természetesen a lányával is.
A találkozásunk után pár évvel aztán meglátogattuk otthonában, Dániában. Koppenhága egyik elővárosában, Graevben. Aztán továbbra is szinte naponta váltottunk e-maileket. Tervezte, hogy egyszer még ellátogat Bécsbe, de ez csupán terv maradt. Nyugdíjas korában hol Brazíliába, hol Izraelbe látogatott. Mikor megjelent az interneten a skype, gyakorta beszéltünk is egymással. Még 2015 nyarán próbáltam rábeszélni egy utazásra, hogy látogasson el Bécsbe, de nem vállalta.
Előző évben volt Dél-Amerikában a bátyjánál és a fiánál. A bátyja a látogatást követően meghalt. Nem tudott ott lenni a temetésen. 2015. szeptemberben még járt a lányánál is Izraelben, de kijelentette, hogy utoljára repült, mert nem bírja már a repülőutakat és az utazásokat. A lánya kérte, hogy költözzön hozzá, van számára náluk éppen elég hely. Ám ő ragaszkodott saját környezetéhez.
— Nem akarok én senkinek sem a terhére lenni. Hál az Istennek, el tudom látni még magamat — mondta, amikor beszéltünk.
Idén, január végén beszélgettünk skype-on. El volt szegény keseredve, hogy mekkora hibát követett el, hogy nem ment vissza Izraelbe. Szerette Dániát, mint második hazáját, de mindig honvágy gyötörte Izrael után és persze ideges volt, amikor kitört ott valami csetepaté. Féltette a lányát, a vejét, az unokáját, és természetesen Izraelt. Várta a lányát februárra. Közvetlen az Oscar díj idei átadási ceremóniája előtt váltottunk levelet. Nagyon drukkolt a dán jelöltnek Brie Larsennek. Hétfőn, miután megtudtam, hogy megkapta az Oscart, gratuláltam meilben. Nem jött válasz azonnal, ahogyan régen mindig történt.
Két nap után aztán telefonáltam Koppenhágába. A barátnője lánya közölte a szomorú hírt, hogy vasárnap hajnalban, két nappal utolsó levélváltásunk után örökre elaludt. Gratuláló e-mailem biztosan ott hever a computerében felbontatlanul.
Örök időkre olvasatlan.
Legutóbbi módosítás: 2016.03.09. @ 18:29 :: Avi Ben Giora.
