Bármennyire egyedül vagyok – ha folyamatos szavaid nem bélelik ki bensőm –
bármennyire növekszik bennem falevélszőnyegével az évszak, mohásabb
nem is lehetne szívem körül messzeséged. Puhább nem is lehetne emléke,
feledése. Tágabb és többdimenziós nem is lehet más, csak Te és testedből
mindenfelé egyformán áramló fénybálákba rendezett ember-eleségek. Hogy
lelkem rájár-e már? Van-e szükség? Mai botlásaim átminősülnek-e örömmé,
eljátszom-e dolgaimmal, ahogyan e többség megtépáz; befogadom-e már?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna