( Kép: amigo – Ölelés )
Vártalak, mint a székre tett ruha,
lassan átöleltél te és a sötétség,
majd megnyílt lelkem bezárt kapuja,
és nem maradt már semmi kétség,
lettél életem Fény misztériuma.
Nincs már meg az a jegenyesor,
hol sétáltunk összebújva régen,
vágyunk minden megélésekor,
megszelídültünk az összes őrültségben,
s ránk hajoltak a fák holdtöltekor.
Ma árnyék-hajamban fekete szalag,
nem látja csak a csendes magány,
sóvizes ingem testemre tapad,
nehezen cipellek a lét hajnalán,
s tövisedből csorgó vér rám ragad.
