Oly lélekpusztító ez a januári köd:
kihalt, apró utcákon araszolok haza.
Az elkárhozott Bolygó Hollandi rég kiköt,
amire eljöhet végre szívem tavasza.
Eltemetett autók az utak peremén,
szűzhavon szélszaggatta, szürke lámpaárnyék
( itt egy apokalipszis sem világesemény )
hidegen hagyna akárkit, ha holttá fáznék.
Csak az melengetne, ha te várnál rám otthon
( nem bántana a világ jéggé dermedtsége )
még a lépteimet sem kellene számolnom,
szemeidben nem félném: szíved értem ég-e?
Csak beléjük pillantanék, ‘s meglátnám magam,
vállad forró gödrébe hajolnék csendesen,
feledve, hogy a kinti mindenség fagyva van.
Hollóhajad fészkébe rejtőznék, Kedvesem.