— Cinczér, eressze be azt a felkapott, felkapaszkodott alakot, aki idepottyant a semmiből. Képzelje, nálunk akar közölni. Amilyenek ezek a mostani parvenük, képes az íróasztalomra pályázni. Hajítsa már ide a firkálmányát! Azt mondja, hogy sze-ret-ném ha sze-ret-né-nek… Képes volt kézzel írni, pedig manapság senki nem merészeli ezt a szemtelenséget. Különc, hülye alak lehet!
— Konyta úr, bocsánatát kérem, nem szeretném a védelmembe venni ezt a minősíthetetlen embert, de a XX. század elejéről, vagy tán még a XIX. századból csöppent ide. Nem vagyok jó az ókori történelemben, nem tudom pontosan…
— Na lássuk, mit csinál odakint!
— Szivarozik és fájlalja a lábát.
— Remek, ne adjon neki ülőhelyet!
Az ajtó nyílik és a költő — versíró firkász, ki tudja micsoda, vagy micsodának tekintett — belép.
— Alázatos tisztelőjük! Sürgönyt kaptam, hogy egy versem miatt be kellene néznem a szerkesztőségükbe, pontosan nem tudom, melyikről van szó.
— Több verset is írt?
— Akad néhány kötetem és jó pár irodalmi lapban publikálok, sőt a kimondottan politikai publicisztika sem áll távol tőlem.
— Nézzük! „Szeretném, ha szeretnének” Micsoda cím ez!? Egy döntésképtelen ember ír ilyesmit. Amíg ezen elgondolkodunk, nézzük az első sorokat. „Sem utódja, sem boldog őse,/Sem rokona, sem ismerőse/Nem vagyok senkinek,/Nem vagyok senkinek.” Én meg ugyebár nem vagyok orvos, de felállítom a diagnózist: Maga hülye! Ha senkinek sem utódja, akkor maga nincs! Hogy őse lesz-e valakinek, vagy sem, az más lapra tartozik, ám ha meg rokonai, meg ismerősei sincsenek, akkor úgyszintén a sosem létezett emberek, nem létező halmazát dagasztja. Megmondaná nekem, véletlenül írta kétszer: „Nem vagyok senkinek,/Nem vagyok senkinek”? Ezt a szakaszt át kell írni! Szüleim utódja vagyok,/ Gyermekeim boldog őse,/Rokonaim, s barátaim/Hőn szeretett ismerőse. Ha nagyon ragaszkodik hozzá, lehet kétszer is ismerőse.
— Mélyen tisztelt főszerkesztő úr, ha nem haragszik nagyon meg, én ezt nem szeretném így átírni.
— A maga dolga. Ilyen fércmunkát nem tehetünk közzé! Ha most el kellene mesélnie prózában — tudja olyan is létezik — miről is írt, vajon hol kezdené és hová jutna? Nekem ugyan halvány fogalmam sincs, miről akar szólni ez a vers.
— Uram, a szívemet borítottam oda, eddig magán kívül mindenki megértette. Ha megengedi, most én is átvettem a diagnosztizálást.
— Mire céloz?
— Nézze az ujjamat!
— Igen, látom.
— Nincs magán kívül… Tudja, vannak emberek, akik ha nem is értik, de érzik, mi árad ezekből a sorokból.
— Uram, miért gondolja, hogy a hangzatos szavak egymás mellé pakolásából rögtön vers születik?
— Dehogy gondolom, szolgálatára, annyi badarságot olvasok, de mégis a legjobban akkor szenvedek, ha egy verset nem érzek. Érteni, vagy nem érteni lehet, az más kérdés. Van olyan, amikor maga a szerző is inkább kifordítja a szívét. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy tartalmilag hová visz.
— Figyeljen ide! Ha még egy versét megmutatja, tárgyalhatunk, egyébként furcsán álldogál ott az ajtóban.
— Igen kérem. Nem ülhetnék le? Fáj a lábam…
— Cincér! Menjen a kalaposi csárdába és hozzon egy széket!
— Pattanok főnök, estefelé érkezem.
— Mi tetszik? Maguknál nincs szék? Az egész terem körbe van rakva ülőalkalmatossággal, még kanapé is van!
— Azon én szoktam heverészni. Na mondja!
— Csak így fejből?
— Ha gondolja, akkor beütheti a számítógépbe.
— Micsodába, uram?
— Elfelejtettem, maga ilyen időutazó, nem létező ember, de azért mondja.
— Dózsa György unokája vagyok én,/Népért síró bús, bocskoros nemes.
— Állj! Egyáltalán hogy engedhettük az épületbe, fiatalember? Attól függetlenül, hogy — ha jól tudom —, majd száz éve halott, mostani formájában harmincöt évesnek taksálom. Úgyhogy van még egy pár éve. Már hogy lehetne Dózsa György unokája? És ezt ilyen félvállról, hetykén, gőgös nyugalommal vágja az emberek képébe! Látott már olyan nemest, aki karddal az oldalán, pocakosan sír és búsul, hacsak nem a saját maga elkártyázott földjének búja emészti? Egyébként, ha jól tudom lakkcsizmákban mászkáltak, de semmi esetre sem bocskorban! Ez a két sor így alakulhatna…. „Nagyon tisztelem Dózsa Györgyöt/, Népe bocskorban lődörgött.” Majd valahogy rendezi a szótagszámot. Hogyan tovább?
— Hé nagyurak, jó lesz tán szóba állni/Kaszás népemmel, mert a nyár heves.
— Állj! Magának nem lehet népe! A parasztok húzták a kaszát a nyár hevében, de ez egy nagy összevisszaság! Már tippeket sem adok. Majd rendezi tovább, ha akarja, azért önjelölt költő, nem?
— A nyár heves, a kasza egyenes.
— Húúúú, de rettenetesen olcsó szójáték!
— Hé nagyurak, sok rossz fehér ököl,/Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe/Rettenetes, nagy dühvel özönöl?
— Sok rossz fehér ököl? Nagyon gyenge sor! Az utolsó kettőt, ha tisztázza, hogy nem unokája említett felkelőnek, akár el is fogadhatom. Bár meglepne, ha pontosan illene az átírt szöveghez.
— Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz.
— A nagyurakat nem hézzük! Ez olyan alpári!
— Rabló váraitokból merre fut/Hitvány hadatok.
— A kaszás népek kérdezik ezt, vagy maga? Ez nem tiszta, és az sem, hogy mitől hitványak azok a hadak. Egyáltalán, egy olyan vár hogy lehet rabló?
— Ha majd csörömpöléssel/Lecsukjuk a kaput.
— A kapura, vagy a hídra gondol? Rettenetesen zavaros! Ezt az egészet át kell írni!
— Nem lehetne inkább visszamennem oda, ahonnan jöttem?
— De, kimondottan örülnénk neki! Egyáltalán hogy került ide?
— Instálom, halvány fogalmam sincs. Egyszer csak ilyen zúgós, morgós, fiáker nélküli tumultusban találtam magam.
— Menjen szépen, úgy minden bajunk megoldódik! Van egy kortárs firkász, nála szoktak időutazást elkövetni, vagy rosszat álmodni, esetleg berúgni, de a végén mindig mindenki visszatalál, hogy aztán rájöjjön, onnan indult ahol van.
— Ez nagy baj, főszerkesztő uram, mert akkor én most arra ítéltettem, hogy innen induljak ide?
Legutóbbi módosítás: 2016.02.07. @ 12:33 :: Boér Péter Pál