kép: Marco Virgone
Valahogy lépésekben öregszem,
mindig csak télen.
Gondolom
a várakozás, a hideg,
de teszem a dolgom
tegnap, holnap, ma
volt hogy azt mondtam,
már nem hiányzol
annyira.
Megfordulok,
mögöttem
képletek sora,
jóval túl az óra felén
a tábla
zsúfolt fekete világa,
rendetlen betűkből itt még
nagyjából rend
és a lépések
egymásból következnek.
Csak lassan nincs helyem,
ami nem kell
a szivacs törli
(közben,
a percnyi szünetben
is a fejemben jársz)
azután ismét fogom a krétát,
megint írás
szivacs,
kréta,
szivacs…
meg sem fordulva kérdezem:
– Eddig rendben? Akkor haladjunk tovább!
Transzformáljuk át
most ezt az időtartományból…
és írom is: időszerinti integrál
mínusz végtelentől, plusz végtelenig…
– megvárom míg
leírják… a végtelent.
Ebben benne vagyunk mi is
valahol
középen.
Egyszerű, magába záródó jel.
Látod, még mindig viselem.
Mondanád: majd elmúlik…
szerintem is egyszer,
majd velem.
Csendben az ablakhoz megyek.
Megfigyelted már,
egy ideje
minden ablak a múltba néz,
ahogy egyre inkább semmibe
a tükör, a tükröződés.
Ott távolban a Budai-hegyek,
nemsokára tavasz.
Hány éve már hogy arra sétáltunk,
téli ágak, a barna szemed.
Krétát kézbe,
átalakítom az egyenletet,
a változók nevét
játékból
neved betűiből veszem,
az óra végére
teleírom a táblát… veled.
Közben magyarázom
miért is olyan fontos ez,
ha itt lennél
nevetnél talán,
az idő közben lassan lejár,
alul a végeredmény
aláhúzva kétszer.
– Ezt kellett belátnunk.
Elhallgatok,
becsukódnak a füzetek.
A diákok beszélgetve
hagyják el a termet,
hátrébb lépek.
Most
a távozás néhány szabálya,
mint utolsó
a villanyt le, az ajtó
és tiszta tábla
ilyenek…
Letörölni mindent,
még kicsit várok
csendben,
azután csak úgy elejtem a szivacsot.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.26. @ 20:53 :: Balázs László