„Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni.”
— Jean de la Fontaine —
Bori még aznap este tárcsázta a megadott számot. Egy komoly férfihang válaszolt:
— Tessék, Balog István! Ja, a kutya miatt… igen, megvan.
— Érte mehetek?
— No persze, ha olyan fontos, gondolom minden pénzt megér annak, aki szereti — kis szünetet tartott —, mondom mindent!
Bori kihangosította a készüléket, hogy az édesanyja is hallja. Kata válaszolt:
— Milyen pénzről beszél? Ez nem egy értékes kutya, csak egy házi kedvenc!
— Hát ez az, kedvenc vagy mi? No, akkor mondom. Nálunk töltötte a karácsonyt, etettük, lakásban melegedett!
— Ha azt hiszi, fizetek érte, azt elfelejtheti!
— De anya! — szólt közbe Bori. — Nekem kell Mazsi!
— Mondja, hol kapom meg? Fizetek valamennyit.
— Legalább az ellátását fizesse meg! Mikor jön érte? Mondom a címet…
Bori gyorsan felírta.
— Negyedóra és ott leszek! — válaszolta Kata.
Hol van az az utca? Kereste telefonján a GPS-en, hiszen még nem járta be a város minden részét… Messze volt.
— Menjünk autóval! — javasolta Bori.
Kata öltözött. Magához vette kis táskáját az előszoba szekrényből, abban van szokása szerint, a készpénz is.
Hosszú keresgélés után megtalálták az utcát. A nemrég esett hó kezdett lefagyni… a házakat össze-vissza számozták.
— Hagyjuk itt az autót, szállj ki Bori! Ott jön valaki, megkérdezzük melyik a 87/b.
Egy jól öltözött cigányasszony közeledett.
— Kit keresnek?
Bori már sorolta is.
— Ja, a kutyák! Itt lesz a ház ezen az oldalon, csak óvatosan, mert csúszós a járda.
Azzal nyitotta is saját kapuját és elköszönt.
— Várj Bori, megcsörgetem a telefonját, hogy jöjjön ki a ház elé, nekem elegem van a keresgélésből — és már mondta is Kata, hogy itt vannak, de nem találják a házat.
— Jövök! — volt a válasz.
Alig tette el Kata a telefont, a közeli házból kijött egy férfi.
— No, végre! — mondta fázva Bori.
A férfi nyitotta a kaput, és előre küldte vendégeit. A sötét udvaron előbb lefele vezetett keskeny lépcső, aztán felfelé a tömör ajtóig.
— Tessék, csak tessék bemenni! — szólt utánuk az ismeretlen.
Katának rossz érzése támadt, de előre ment. Benyitott. Egy idősebb és egy fiatal nő, meg két kutya fogadta. Az egyik Mazsi volt. Bori örömmel hajolt le hozzá.
— Csakhogy megvan a gazdája! — örvendezett a fiatalabb nő. A házigazda is bejött.
Beszélgettek karácsonyról, kutyákról.
— Sokba van ez nekünk! — mondta a férfi. — Vettünk neki tápot is!
— Kutyaeledelre gondol? — kérdezte Bori. — De hiszen eszik a másik is, a saját kutyájuk.
Egy fiatal boxerre nézett. „Saját vajon?” — gondolkodott el.
— Mindegy is — mondta Kata —, fogd Mazsit, adok némi pénzt és köszönjük!
— Az mindig jól jön! — mosolygott a házigazda.
Kata kinyitotta a táskáját. Ekkor jutott eszébe, hogy ott van a százezer, belepillantott, aztán a férfire. Ez volt az utolsó kép számára. Tompa ütést érzett a tarkóján.
— Anya! — hallotta még Bori hangját.
Két nap telt el, amikor egyik szomszéd becsengetett Katáékhoz. Hiába. Pedig mindig azonnal kijött valaki…
— Biztosan itthon vannak, hiszen még téli szünet van — mondta az arra járó Sándornak, aki most szállt ki a piros Fiat autóból. — Ne nézzen olyan különösen, biztosan tudja, hogy az asszonyka tanít. Maga mindent tud róluk, Sándor. Hallottam, hogy a testvérénél — fejével a szemben levő ház felé intett — érdeklődött már felőle.
— Hogy maga miket tud, Bözsike! — mosolygott a férfi. — Mikor látta őket?
— Hát ez az, azért csöngetek, mert két napja senkit, még az udvaron sem.
— És az autójuk, az a fehér Ford hol szokott állni?
— Hát, itt az udvaron, de nincs, látja?
— Látom a keréknyomokat. Elmentek. Két napja este a nővéremnél voltam, akkor az ablakból láttam.
— Hova mehettek? Nincs nekik senkijük a városban, nem is jártak sehova…
— Bözsike, megvan magának a telefonszámuk?
— Meg, meg! Jöjjön, otthon van felírva, néha beszéltünk…
Sándor tárcsázta a számot, hosszan kicsengett, majd valaki felvette, különös lihegést hallott, aztán semmit.
— Mi ez a hang? — tűnődött. — Bözsike, volt nekik kutyájuk? Jól gondolom? Mintha egy kutya lihegése, nyüszítése lett volna a telefonban… nem, az nem lehet!
— Volt, hogyne lett volna kutyájuk. Borika kedvence volt, nemrég elveszett. De ez most hogy jön ide, nem is értem…
— Mit mondott? Két napja? Azóta nem látta őket? Uram Isten, hogy miért nem jöttem előbb… — és tárcsázta a rendőrséget.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2016.02.05. @ 13:02 :: Sonkoly Éva
