A kezdetben soknevű, nevesincs kiskutya mesélni kezd 1.
Még nagyon fiatal voltam. Alig három hónapos. A csinpincs dinasztia szépreményű tagja. Már nem a mamám nevelt, rábízott egy családra.
Rosszul fogalmaztam, dehogy bízott! Ennek története van! Ő nagyon szerette az embert. A „drága gazdát!” De nem minden ember érdemli meg, hogy egy kutya a barátja legyen. Én sohasem adnám el az ember gyerekét idegen embereknek. Csak úgy, uk muk fuk! A mamámat sem kérdezték meg. Igen! Milyen barátság az, amikor csak rendelkeznek, és nem kérdeznek! Ez kérem egy megalázó helyzet. A mamám nem akarta, hogy eladjanak engem, még nem nevelt fel. Az ember is felneveli a gyerekét, akkor a kutya miért nem nevelheti fel? Ja, hogy az ember az értéket termel, és gazdasági hasznot hajt! Egy kutya is gazdasági hasznot hajt! Hát nem igaz! Ha belegondolok, bizony egyoldalúan kiszolgáltatott ez az ember-kutya barátság. A kutya húzza a rövidebbet. Mert a kutya kap enni és kap lakhatást. Na, jó, azért néha kedvesek is vele, meg gazdája válogatja. Ha a kutya családot alapít, az ember dönti el, meddig nevelheti szegény kutya a kölykeit. Hát ez magas nekem. Teljesen fel vagyok háborodva, az igazságérzetem tiltakozik az ilyen barátság ellen. Az ember egyértelműen kihasználja az ősi barátságot. És még hasznot is húz belőle, mert adja, veszi a kölyköket, mint valami rabszolgákat. Ebbe beleborzongok.
Engem letaglózott, amikor eladtak. Nem értettem, miért! Nem csináltam semmi rosszat!
Én imádtam a mamámat! Ő volt a világ legszebb és legjobb mamája. De két-három hónaposan egy kis szőrös gombolyag még nem igazán tudja értékelni a jót, mert nem ismer sem jobbat, sem rosszabbat. Akkor még számára az élet az, hogy tele legyen a pocak, nyalogassák meg és szeressék. Az én mamám volt a tökéletes anya. Gondozott, szeretett és szépen növögettem, cseperedtem. Az ember is ott élt velünk, de akkor még nem tudtam, hogy mi milyen szerepet töltünk be az ember környezetében. Hát, ezek az emberek, mondom én, furcsák voltak. A mamám rajongott értük. Így én is követtem mamám példáját, és nagyon szívesen tartózkodtam a társaságukban. Hagytam, hogy kézbe vegyenek, játszanak velem, a kisebb ember, akit később megtudtam, gyereknek neveztek, de volt másik neve is. Úgy hívták, Robi. Ő sokkal nagyobb volt nálam. S amíg én négy apró lábamon alig tudtam menni, mert mindig elvesztettem az egyensúlyomat, s gyakran a két első lábamra és szép kis pisze orromra álltam. Robi jól kinevetett. Engem nem érdekelt, hiszen alig voltam háromhetes. Nem sokat zavartattam magam, mert nekem ez akkor természetes volt, hiszen én akkor tanultam járni. Minden nappal ügyesebb lettem. Később, talán hathetes lehettem, amikor hiába volt Robinak hosszabb lába, én értem hamarabb a kapuba. Robi sokat játszott velem. Megtanított a két hátsó lábamon állni. Hogy az milyen pocsék érzés, nekem nagyon fájt. De csináltam, mert ő örült neki. Több dologra is megtanított volna, ha nem jön közbe életem tragédiája.
Vendég jött, azt hittem az embert látogatja meg, de a vendég rám, az én személyemre volt kíváncsi. Felemelt, megnézett, úgy, mint nagyika a kínai kávéscsészét. Nekem ez az ember nem tetszett, nagyon idegen volt a szaga. Az én világomban a látás és a szaglás egyformán fontos. Az információ, amit a szaglásunk közvetít az nagyon fontos számunkra. Ha valakinek, vagy valaminek a szaga olyan információt tartalmaz, ami tiltó listán szerepel a tudatunkban, azt mi heves tiltakozással, emberül mondva, hangos ugatással és gyors távozással jelezzük. Amíg kicsik vagyunk, inkább csak nyafogunk, vagy hangosan sírunk. Nem szeretik a kutyák a számukra kellemetlen szagokat, illatokat. Robi is szórt magára illatot, amit én nem szerettem, mert olyan erősen szaglott, mint egy vödör virág. Az estikét is megszagoltatta velem, amitől én hevesen tüsszögtem. Ő jót nevetett, én pedig bosszankodtam. Na, szóval ott tartottam, hogy vendég jött és engem jól szemügyre vett.
Képzeljétek el, eladtak neki. Pénzért odaadtak egy idegennek. Engem meg se kérdeztek. A mamámat se kérdezték, szegény mamám, most talán azt hiszi, hogy én nem szerettem, még el sem tudtam tőle köszönni, csak fogtak, és odaadtak az idegennek. Hát nekem így kezdődött az ismeretségem az emberekkel. Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy felnéztem akkor az emberekre. Lelketlen uralkodó fajnak tekintettem őket. Kegyetlen zsarnoknak.
Ekkor tudtam meg, milyen drága volt nekem a mamám. Elvesztettem a családom, és Robit is, többé nem kaptam tejecskét a mamámtól, és nem nyalogatta meg többé sem a pofácskámat, sem pedig gyönyörűen növekedő jellegzetes sörényemet. Nagyon szomorú és kedvetlen lettem. Azután, betettek egy sötét dobozba és egész úton arra gondoltam, hogy azért születtem, hogy be legyek zárva a sötétbe, és rázzanak össze vissza? Az a mozgás, ami a doboz egyik falától a másikig sodort, végre maradjon abba, mert a pici gyomrom már teljesen felfordult. Émelyegtem, szomjas voltam és fáradt. Olyan rossz szag volt. Olyan, mint amikor Robi a motorját szerelte. Az is nagyon büdös volt. Soha eddig nem éreztem ilyen kutyául magam. Végre nem gurulgattam összevissza. Felemeltek dobozzal együtt s érzékeltem, hogy valahová visznek. Rosszul voltam, szédültem és mocskos voltam. Ekkor éreztem, hogy átadnak egy másik kéznek, majd kinyílott a doboz teteje és egy finom kéz felemelt. Kellemes illata volt. Szép arcából barna szeme, és jósága sugárzott felém. Azzal kezdte, hogy megsimogatott és egy vizes szivaccsal letörölgetett, a pofácskámat is letörölte. Nekem ez nagyon jólesett. A keze vizes volt, s én mohón lenyaltam kezéről a vizet. Ekkor a tenyeréből kínált finom csapvízzel. Én boldogan lefetyeltem, de azt mondta:
— Egyelőre ennyi elég, csillapodjon le az émelygésed. Tudod, hogy nagyon helyes kiskutya vagy?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
