Az, hogy élőlények miriádjából embernek születtél,
csak a mindenség kis töredéke,
az, hogy tudsz olvasni, s költemény szikráiból lobban a szél
elmédre, annak még kisebb része.
Őrizd, s becsüld meg hát örök becsbe font kivételességed,
mert közel sem lehetsz benne biztos,
hogy ily szerencsezáporral áld meg legközelebb az élet,
még ha olykor sok is az oly piszkos
pillanat – események sűrűjén,
szépet lásd, ne csak igazat, s a jó
– vákuumok varázslatos űrjén –
s az annak földjéből felfakadó
teljességet tengernyi hangulatban élvezheted,
a hollónak ne feketéjét nézd,
s ne is hasítva metszegő károgását emlegesd;
csak jól a jót, csak az elmédbe vésd.
Itt ezen a világon, bármi, bárhogyan is borzadjon,
a szív izma a legerősebb, mi valaha volt,
a sors keze nem vakon vezet, hanem egy csodahalmon
át akarja legjobbat Neked, aki egyre olt
megannyi szisszenve villanó emlékkép tüzet,
álmok valósuló, légző hullámával;
s benned valami mesésen szép paripa üget,
hol szekered még néha bukni sem átall…
Mert abból fogsz építkezni:
sebeid igézetes katedrálisából,
hol egyszer embernek lenni,
az egyszeri márvány születése a sárból.
