Szent Mihálykor nagy tüzet már nem rakunk,
nem terelnek állatot pásztoraink,
s nagy karámról többnyire már nem tudunk,
dzsípéesszel rójuk kimért útaink.
Mégis hazavágyik mind miközülünk –
ki rohan, röpül, rothad bőrülésben,
mert el-elhagyja magát itt meg ott is,
de belsejében fölsír a tűz és csend.
(Ahogy belemásznak a valóságba,
egyre kevésbé lehet égi folyamról írni,
Tejút-édesen messze kerülni,
pedig a távolság nő, és régóta
tudjuk, a szféráknak zenéje sincs,
a tücsök nem sír, a költő sem, csupán
rosszul veszi a levegőt, vagy hibásan értelmez.)
