Kép: Horváth Zsóka felvétele
Anyám utolsó cigarettacsikkje,
botok, injekciós tűk, ampullák.
Apám számtalan sok szemüvege
és fájdalom elterelő pirulák.
Kicsi helyen elfért kedvesek,
könyvek, képek, apróságok –
egy pince mélyén fekszetek,
emlékként velem maradtok.
Hol lehettek szüleim, sokszor elrévedek.
Egymásra talált vajon, a kihűlt szerelem?
Feleletet nem tudok, csak kérdezek,
az emlékek súlyától lerészegedem.
A gyermekkor kései véget ért,
így nehezebb megélni a folytatást.
harminckét évesen apám megtért,
harminckilenc évesen búcsúztattam anyát.
Törődő rokonom nem maradt,
olykor pótolhatatlan e hiány,
hibáztunk keresztünk alatt,
erényekkel űztük, mint jobb irányt.
Bolyongok a házban és keresem,
egyre csak keresem a múltam.
Nem csak Mindenszentekkor kegyelem,
naponta elkap, ahogy elbúcsúztam.
…mert felbukkan egy régi illat,
kedvenc regényed könyvespolcon pihen,
és felidézem álmunkat,
a kertben Apám fenyőfája,
szemem rajta őrizem.
Túllépve magasságokat,
látványa megnyugtat.
A halál mit jelent:
ha szemed lehunytad…?