avagy Marco Stanley Fogg szavaktól zsúfolt dobozai
a doboz mint sejt
ha rejteget
plazma bent és kint
a tér
a káosz szülte fergeteg
s a mag
a mindent tudó mély
mit rejteget
zabolátlan méh
fészkében az egész
s a falán túl csak
a rész
a hajtogatott él kamrát nyit
mint dübörgő szív ha útnak ered
és megnyílnak a hömpölygő erek
megtelő és ürülő doboz hegyek
áradó karton vermek
izgatott moraj
heves szavak
kötve fűzve motoszkál az elme
s a láncra vert nyugtalanság
mint izzó láva
kicsordul
és rám talál
lelkemre sütve seregnyi billogot
ilyenkor
ernyedten fekszem el
és fortyog még bennem a szó
hagyom
fröccsennek szét a láva csillagok
mint éber éjszakák égtükrén
a luciferin rovarok
két emelet közt
ha elakad a lift
kielégíted a perceket itt
míg szaporázó nyelveden
megtorpan a rémes világ
s New York áramszünetre vált
elnézem őket
a szótlan doboz pillért
mélysötét néma hitét
és törpe magamat
kit eltapos súlyos árnya
az origami sas kitárt szárnya
és a tenyérnyi egek között
sikló rémület
a közöny
már liheg a hátam mögött
völgy nélküli hegyek
mert lehet a hegy
völgytelen
hol Cyrano a nagyorrú
bolyonghat szabadon
időtlen
_és akad fa is
sem tölgy
sem fenyő
mely nem lesz magas
de egyedül nő_
körbe vesznek hát a dobozok
lezáratlan
karton dobozok
a boldogok
s belém karcolják az ikreket
vagy széthulló
kaotikus halmazok
megmászom a szirteket
mert fent a fények csendesek
és verdes majd tekintetem
a dicső ünnepen
törött szárnyakkal
Nakonxipán házai felett
