Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg cseppek. Ezüstös szálakon ereszkedtek alá. Úgy szúrtak, mint a tű. Csíptek, szúrtak. Fájt, ha védetlen helyet érintettek. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát. Csak egy ruhahalmot lehetett látni, mely nekifeszül a zápornak, s birkózik annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre.
Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon. Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember. A városban nemigen lehetett látni őket. Anna néni még ki-kimozdult egy-egy hosszabb sétára, de László tanár úr otthonülő ember volt. Szívesebben tett-vett a lakásban, minthogy betegye maga után az ajtót, és kimenjen a zajos, ricsajos utcára. Meg aztán nem szívesen társalgott senkivel. Előbb mindent magának magyarázott meg, s ha már megértette, közelebbi barátaival megosztotta véleményét. Az irodalomban érezte igazán otthon magát, de arról sem gyakran beszélt. Önmaga mutogatását egész életében igyekezett elkerülni, s úgy is néztek rá az emberek, mint aki nem sokat harapott a tudományokból. Ő azonban ezzel nemigen törődött. Nagy ritkán, esetleg Anna néninek szólt kisebb sikereiről, akivel a közös munka hozta össze.
Tanítani mindketten szerettek. Közel álltak a gyermeki lélekhez; értették a szavát, s ők ismerték a tanítványaik minden gondolatát. Közös beszélgetések alkalmával László bácsi szívesen mutogatta matematikai ismereteit. Anna néni meg kitörő lánggal magyarázta egyik vagy másik fogalmat, hogy a látszat azt mutassa: mégiscsak ő a szakember abban a tudományban. Az jelentette nekik a legjobb szórakozást. Másokkal nemigen volt kapcsolatuk. László bácsi néha meglátogatta régi osztálytársát, Pétert, aki fiatal korától szívbetegségben szenvedett. Legutóbbi látogatásakor úgy látta, hogy barátjában kevés a lélek. Azután hosszú ideig nem találkoztak.
A betegség László urat is megtalálta. Egy szomorkás esti órában csörgött a telefon. Anna néni vette fel. „Péter meghalt” — hallotta a megrázó hírt. „Hallod, László? A barátod meghalt”. S mintha semmit sem mondott volna, a férje egyáltalán nem reagált. A halálhírt úgy fogadta, mintha az őt nem érdekelné. Nézte egy darabig, szótlanul ápolóját, és végül nem mondott semmit. Barátja temetésére nem tudott elmenni, nélküle kísérték utolsó útjára Pétert. Az elmúlással már többször találkozott. Elvesztette szüleit, és több testvérét. S az mindig nagyon megrázta. A halottat soha nem nézte meg. A beteges félelemmel már gyermekkorában szembesült, s a felnőtt ember is hordozta magában. Kínozta a halálfélelem, de soha nem emlegette.
— Holnap elmegyek az egyházhoz, hogy rendezzem a sírhelyünkkel kapcsolatos gondokat — jelentette be Anna néni. — Te régen betegeskedsz, én is egyre gyengébb vagyok. Nem szeretném, ha úgy érne a halál, hogy azt se tudják, mit kezdjenek velünk.
— Én beteg vagyok, de nem akarok meghalni — válaszolta László. — Hiszek abban, hogy meggyógyulok, és lesznek még dolgos napjaim. Ha te meg akarsz halni, én sem élek tovább — így az öreg László. — Mindkettőnknek jobb lesz, ha együtt megyünk át a túlvilágra.
Anna most már nem értette, hogy a férje mit akar: élni vagy halni?
— Csodálkozom, hogy ennyire bizonytalan vagy — mondta a férjének —, egész életedben mindig határozott voltál.
— Lehet — válaszolt röviden —, csakhogy most olyasmivel állok szemben, amiben nem én döntök. Nem siettetem a végnapokat, de készen leszek, ha eljönnek. Azt pedig tudod, mennyire tehetetlen ember vagyok. Hosszú életünkben mindig te gondoskodtál rólam. Mihez kezdhetnék most nélküled? — és finoman megérintette felesége homlokát.
Anna rámosolygott.
— Ragaszkodunk egymáshoz — mondta —, de az nem tőlünk függ, hogy egyszerre, vagy külön-külön térünk nyugovóra.
— Így van — következett a válasz —, várjuk hát türelemmel és felkészülve az elmúlást!
— Nahát, látod? — folytatta Anna. — Ezért akarom a sírhelyet is megvásárolni: ne jelentsen gondot senkinek!
Másnap tényleg bekopogott a lelkészi hivatalba. Úgy szerette volna, ha nagyapja sírhelyét kaphatná meg.
— Nincs semmi akadálya — mondták neki —, csak az árát újra meg kell fizetni.
Az asztalra tette a pénzt, és megköszönte, hogy kedvesen fogadták.
Otthon László úr azzal a hírrel fogadta, hogy hétvégén szeretett vendégeik lesznek. Kisebbik lányuk, Rozika jelezte, hogy, nővérével együtt, hazaérkeznek. Ennél nagyobb örömhírt el sem tudott képzelni. Türelmetlenül várták, hogy teljenek a napok. Nehezen, de eljött a szombat, s együtt volt a család. Anna falusi levessel, töltött káposztával várta őket, meg a bojári vacsoráról is gondoskodott. Minderre korona volt a dobostorta. Anna boldog volt, hogy ezt még egyszer megtehette. Míg ő a konyhában tevékenykedett, László lányaival beszélgetett a dolgozószobájában. Meglepte őket, amit mondott.
— Osszátok el egymás közt ezeket a könyveket! — azokat, melyekhez azelőtt hozzáérni sem volt szabad.
Elkészült az ebéd, nevetgélve ültek asztalhoz. Jó hangulatban fogyasztották a kedvenc ételeket. Befejeztével folytatták a beszélgetést.
— A könyveket csomagolhatjuk — mondta Rozika. — Azokat elvisszük, és utánuk jöttök ti is. Magányotoktól meg kell szabadulnotok! Hunniában folytatjátok az életet.
Az öregek nem lepődtek meg.
— Már mi is gondoltunk erre a megoldásra — mondta édesanya —, de végül eldöntöttük, hogy maradunk. Ez a föld a miénk, itt születtünk, itt töltöttünk nehéz és szép napokat.
S a lányok megértették. Szüleik nélkül, de a könyvekkel tértek vissza hazájukba. Úgy látszott, László volt jobban elkeseredve. Nem azért, hogy a gyerekei elmentek, inkább azért, hogy ő nem mehet. Nem engedi lelkiismerete s ragaszkodása a földhöz, ahol született.
— Magunkra maradtunk — mondta Annának —, ebben a betonrengetegben, ahol se fű, se fa, se zöld cserje nem frissíti hangulatunkat — elégedetlenkedett. Napjai nehezen teltek. Látszott, hogy az elkeseredés mind jobban megviseli. Szívműködését kezelésekkel szabályozták. Anna kezdett nagyon aggódni érte.
A végelszámolás végülis bekövetkezett. Egy gazdag és tevékeny élet ért véget.
Érte szól a harang.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.24. @ 12:19 :: Kui János
