A két lélek már nem beszél,
asztrál-testünk egymástól eltávolodott.
Vége van.
Vagyis rég vége volt, de most
végleg elmetszettük közös sorsunk
arany-szálát.
Jobb így.
Azt hisszük.
Már nem írok neki buta kis üzeneteket,
hogy tudja, épp rá gondolok.
Többé nem akarom, hogy tudja.
Nagy, meleg kezével már nem borzolja,
amúgy is folyton kócos hajam.
Nem akarja,
én sem akarom,
lezártuk.
Lezártam.
Előtte minden belső kaput bezártam.
Kicsit még fáj,
mint a levágott láb:
nincs ott, de még
kínt okoz, habár
kijelenthetem, egy lábbal is
egészen jól el lehet
éldegélni.
Kicsit elfáradtam,
nehéz volt kivágni
magamból őt, hiszen
mint sziámi ikrek
lógtunk folyton egymás agyán,
de könnyebb így.
Nélküle.
Nem szeretem többé,
vagy inkább: mindig szeretni
fogom, ő egy darabom,
ami elhagyott, mégis
folyton visszatalál
meg rám ragad,
s egy életen át itt
tapad, majd mikor szavaim
forrása elapad, ő akkor is
itt marad.
Ő már nem ember-lény, több
annál: eszme, érzelem,
tapasztalat, egy
hatalmas mérföldkő.
Utamon.
Neki köszönhetem azt, aki
vagyok.
Jó tanító volt.
Ügyesen szeretett,
de már elengedtük egymást.
Mennem kell tovább.