Rövid falusi létem emlékeit úgy őrizgettem,
mint meséskönyveim színes képeit.
Gyermeki lelkem mesébe palántált mindent,
amit a faluban láttam-hallottam,
minél többet forgolódtam közöttük,
annál jobban csodáltam hőseim,
közülük való szerettem volna lenni,
úgy járni-kelni, mint nyári napokon a kapát
vállán egyensúlyozó menyecske,
aki keszkenőjét szalmakalapja alatt hátrakötötte,
vagy téli zimankóban a hárászkendős leány,
aki este a kapuban legényt ölelt.
Lernyűgözött a fazekas, akinek keze maréknyi
agyagból a forgó korongon csecses korsót
formált, gyermekei körülötte nyüzsögtek,
míg anyjuk a vaskályhán vacsorájukat főzte.
Az iskola más mesék otthona volt,
oda oldalukon lógó tarisznyával jöttek társaim,
tarisznyájukból reggelente a kopott padokra tették
otthoni életük egy-egy darabkáját: zsírfoltos irkák,
mellettük elnyűtt olvasókönyv, fából faragott
pennatartójukban örökölt ceruzacsonkok
s egy gömbölyűre kopott radírgumi.
Fagyott almáik illatát gyakran felidézem.
Ma már tudom, mindez nem volt mese,
harmathullásig kapált a menyecske, a kapuban
szerelmétől búcsúzott a lány, szolgálni küldték,
a városból vissza se jött talán,
a fazekas apró pénzért árulta edényeit,
s az asszony tüdejét kilyukasztotta a gond s a baj.
A vállon lógó tarisznya néhol iparkodással telt,
gazdája a városban tovább tanult, ha néha
nyugton hagyták tudományai,
egy kopott iskolapadról álmodott.
Legutóbbi módosítás: 2016.02.07. @ 10:00 :: M.Simon Katalin