Olyan megfoghatatlan, mégis mélyen, mellkas belsejében ülő a gondterhelt, a fájó fáradtság. Így támolygok ki mégis az új nap vágyó reményének visszhangját fülem barlangjában hallva, s fürdőszobám kék csempéin megsejtem az égig ért csodákat, melyeket az ég ígért.
Kristályfehér vizet lefetyelek a csapból, akár szomjas jószágok reszketeg ajkaikkal…
Támolygok még mindig, s az Álom ott kísért láthatatlanul, emlékképként kóricálva kora nappalbéli töredékelmémben.
Majd fürdetem, tisztítom arcomat, a víz minden pórusomat átmos, így már olyannyira a lelkem sem álmos.
Halk panasz-sóhajok buggyannak ki belőlem önkéntelenül, akár galaxiscseppek a messzi világegyetem szökőkútjából.
Mígnem e szinte néma jajszó csikorgó sikoltássá változik — nem is tudom, hol vagyok hirtelen, húz lefelé egy roppant erő, centrifugázik a szívem, s hirtelen úgy érzem, felbolydul borzadva az idegerdő…
Még mielőtt felfoghatnám egyáltalán, mi esett meg énvelem, máris egy idegen világba kerültem.
Hát hová csöppentem? — kérdezem és ezer szellő, melyek arccal is rendelkeznek, ekhózza szavaimat. Kiráz a hideg. Összébb húzom egyszercsak, rejtélyesen rámöltött kabátom, s nézek visszafelé. Egy terebélyes lyukat látok — tán a Szellem lyuka ez? Elmélkedni időm nincs, így emez, látomásnak tetsző kör alakú rés, melyből még mindig ömlik a víz, lassan halványodni kezd. Úgy is mondhatom stílusosan, a Kör bezárult — minden szinten. Mint nincstelen, kinek veszítenivalója nincsen, felfedezve az értékeket, nézek körbe e kincseket lüktető tájon.
Káprázik talán szemem? Mindenesetre eláll lélegzetem…
Szóródó hevét látom, érzem a szikrázó levegőnek, zsibbaszt, akárha áramütés lenne.
Olyan sűrű a lég — e tájékon, mi lehetne menedék is —, hogy beléharapok újra gyermeki, játékos kedélyemben, és szájtátó ámulatomra morzsák repkednek, kavarognak a szélben. A levegő itt egy — zsemle! Hihetetlen, majdnem el is ájulok.
Élőlényt ugyan nem látok, mégsem éreztem még magam ilyen feloldódva, ilyen remek társaságban, ilyen nem-magányosan…
Csak különös, fákhoz hasonlatos, mégis másfajta, lilán, liánként egyre ég felé tekergőző növények vannak itt, és valami gyönyörű, kékesezüstösen kerengő füstöt pillantok meg, ami közelít felém — ó, kacsint is, de jó! — és körbetáncol. Én is pördülök egyet, akár kisleány tüllszoknyájában — és igen, újra kisgyermek vagyok.
Óriási, nálam hatalmasabb, szinte hipnotikus színű, mégsem szemgúvasztó pillangókra réved tekintetem, akik kedvesen mosolyognak, még annál is kedvesebben, mint az általam legszebb mosolyúnak tartott ember…
Rászállnak hirtelen fejemre, időm nincs az ijedelemre; a súlytól viszont imbolyogni kezdek — ekkor, ezt figyelembe véve azonnal tovaszállnak. Már nem is látok egyet sem, elnyelte őket a szépia füstös, távoli homály, s valami égies áhítatú csöndet érzek. Olyan boldogságlöket árad szét testemben, melynek jobban örülök, mint valaha, hogy az szavakkal le nem írható…
Hogy miért örülök annyira testi valómnak most? Mert intenzívebb, elemibb érzésekre ugyan nem feltétlen képes, mint a lélek, lebegőn, önmagában véve, mégse, óh, Egek, mégse leszek már ugyanaz, ki voltam más testben; s hány létező mondhatja el magáról, hogy még életében idegen bolygóra csöppent?
Hoppá… épp egy bolygó! Amit kimondok itt, megidézem valósan! Micsoda gondolatébresztő jelenség ez…
Míg tudatlanul, pajkos kedvemben felsorolom az összes naprendszerbéli bolygót — azok rögvest megjelennek. Eleinte jót szórakozok, de amikor a Földhöz érek, elkomorul arcom. Ennyit ért volna harcom? Hát semmiért nem kell megküzdenem — kimondom, s máris elém terem?!
Még a Földet is látom, egész kicsiben!
Kíváncsian az összes bolygót megérintem, bizseregnek ujjperceim, és tiszta energia száll belém.
Mígnem… természetesen végére hagyom a kék bolygót, mely mint buborék pukkan szét. Egyszercsak hasító szúrást érzek belsőmben, s ez az iménti élmény is szertefoszlik, akár buborékkáprázatú Föld parány alakja tenyerem kosarában.
Tán csak álmodtam? Képzelődtem? Csempésztek tegnap valamit italomba? Miért nem vagyok szomorú vasárnap? Hisz holnap kezdődik újra a monoton robotban való nem éppen feloldódás!…
Vállat rándítok, s folytatom tovább a mosakodást, mintha mi sem… De történt! Egy pillangószárny-maradvány tart épp a lefolyó felé… Akárhogy próbálkozom megmenteni, a vízörvény erősebbnek bizonyul, vagy legalábbis fürgébbnek nálam.
… s én csak álltam, s arra gondoltam: akármi is volt ez az eset, ez a földöntúli élmény, sokkal kevésbé éreztem magam idegennek egyedül azon a túlvilági tájon, mint sokszor itt, ismerős környezetben…
Legutóbbi módosítás: 2016.02.10. @ 12:06 :: Vasas Marianna
