Mindig ott ült
a padon az ajtó előtt
kezét ölébe ejtve
rendezte gondolatait
(vének voltak mint ő)
egyenes hátára kapaszkodtak
a volt évek meg a szél
csak ült csendesen…
néha félt.
Mindig várt
egy valaha álmot
egy gyermeket
sosem múló keservet
tenyerében száradt
a tegnapok könnye
ölében ujjai közt
dalolt a jövő reménye…
ma nem félt.
Mindig hitte
jönnek még tavaszok
de csak az ősz zokogott
kabátja zsebében
kendője sarkába kötve
álmodott a nyár
kertvégiből sietett felé
a jégujjú tél…
már nem fél.