Lépteim visszhangzanak a kórház folyosóján. Amikor elindultam, nem hittem, hogy ilyen ijeszt? lesz. A nap csak úgy ontotta a sugarait, a levelek zöldjén szikrázva táncoltak, gyönyör? volt ez a tavasz. Az id? úgy látszik nem vett észre semmit abból, ami a kórház falain belül történt.
Egyszerre dühös lettem rá. Hogy lehet ilyenkor szép id?.
Ahogy közeledek, úgy lassulnak a lépteim. Mintha valami húzna visszafelé.
Szinte er?szakot kell magamon tennem, hogy menjek.
Fert?z? osztály.
Ett?l egy pillanatra visszah?kölök. Pedig a telefonban mondták, hogy ott van.
De miért a fert?z?n? Nem értem.
Mire végiggondoltam volna, a n?vérpulthoz értem. Szinte kényszeresen próbáltam elkerülni, hogy egyik szobába is benézzek.
Azt hiszem féltem attól, hogy mit látok ott.
– Elnézést! – halkan mondtam. Pedig általában hangos vagyok, s?t harsány.
– Igen? – hát sok kedvesség nem szorult a felém forduló ápolón?be.
Megkérdeztem, melyik szobában fekszik.
– Menjen csak, arra! – mutatott a folyosó végén lév? kórteremre.
Most már szinte vánszorogtam. Már-már hangok is szóltak hozzám: Ne! Ne! Be ne menj!
Az ajtóban mellbevágott a szag. Azt hiszem, ilyen lehet a hullaházban is. Mondjuk ott még nem jártam, csak ez jutott eszembe.
Ahogy beljebb léptem, már éreztem a szag árnyalatait is. Az átlagosnál er?sebb kórházszag keveredett a szoba áporodott leveg?jével.
Valami jeges rémület kúszott egészen a gyomromig.
Ott feküdt a rácsos ágyban. Csak az ágyékáig ért a takaró, de onnan is félig lecsúszva.
Pelenka.
Még sosem láttam feln?tt embert pelenkában.
Abszurd, szinte perverz módon az jutott eszembe, hogy olyan mint egy óriás csecsem?.
A porból lettünk, porrá leszünk analógiájára, a pelenkásként kezdtük, pelenkásként végezzük bölcseletet vezettem le magamban.
Úgy negyvenöt kilogramm lehetett. Régen nyolcvan volt.
A lábain már csak duzzadó, de mégis szikár izmainak emléke virított. Egykor er?s karjai magatehetetlenül feküdtek mellette.
Egy apró sóhaj szállt föl bel?le. Ebben minden benne volt. De leginkább az, hogy elege van.
Csak néztem ?t, és nem akartam elhinni, hogy ? az.
Az arcára rá sem mertem pillantani.
Ekkor a szomszéd ágyon tétova mozdulatot láttam a szemem sarkából. Most vettem észre, hogy ott is fekszik valaki. Sokkal öregebb volt. Na igen, ennyi id?seknek van itt a helye. Nagyon igaszságtalannak éreztem, hogy nem csak neki kell itt feküdnie. Egy pillanatig az is eszembe jutott, hogy nincs is Isten, ha ezt hagyja.
Persze el is szégyelltem magam rögtön.
Tekintetem visszavándorolt. Végre rá tudtam nézni az arcára.
Az nem volt olyan ijeszt?, mint a teste.
A tekintetén látszott, hogy nincs magánál. Biztos morfium. Azt szokták ilyenkor.
Talán jobb is, ha nincs magánál.
Néztem ?t, és újra meg újra elkalandoztam.
Amikor sakkoztunk és hagyott nyerni. Persze váltig állította, hogy én voltam a jobb.
Meg amikor bedumáltam neki, hogy a kontaktlencsémet – amit hétvégén a diszkóban hagytam el – az udvarunkon álló almafa ága csapta ki a szememb?l. Vagy félórát kerestük a fa alatt. Utána volt is lelkiismeretfurdalásom.
Ja, meg amikor taposni kellett a hátát. Mennyei érzés volt. Persze nem csak neki.
Egy elhaló nyögést?l visszazökkentem a kórházi szobába.
Ránéztem, ? rám.
Beszélni kezdtem hozzá. Értett minden szót, de azt nem tudta, hogy ki vagyok. Csak a feleségét szólongatta, hogy mikor jön már be hozzá. Fogalmam sem volt, de azt mondtam neki, hogy nemsokára itt lesz.
Ekkor bejött a n?vér és látszott, meglep?dött, hogy még ott vagyok.
– Nagyon jó, akkor legalább beadhatja a gyógyszerét – nem kérdezte, mondta.
– Én?! – ez normális? gondoltam magamban.
– Persze, persze – már nyomta is a kezembe a pirulát.
Hát legyen. Kicsit felemeltem a fejét, betettem a szájába a gyógyszert és adtam neki inni.
Ivott, mint aki három napja nem kapott.
Ahogy visszafektettem, kicsit nyitva volt a szája, akkor vettem észre, hogy a gyógyszer nem ment le.
Adtam még inni.
Most sem ment le. Felragadt a szájpadlására.
Ekkor szakadt el a cérna. A jó el?re eltervezett, magamra er?ltetett nyugalmam egy szempillantás alatt semmivé foszlott. Sírva rohantam az ápolóhoz.
– Ne tudom beadni neki! Nem nyeli le! – hangom el-elcsuklott a hirtelen rám tör? zokogástól.
– És ezért sír? – ordító közönye megdöbbentett.
– Igen – préseltem ki magamból.
A n?vér bement a kórterembe, hallottam, ahogy enyhén ingerült hangon utasítja, hogy le kell nyelnie.
Tétováztam. Bemenjek? Nem volt hozzá már er?m.
Köszönés nélkül mentem ki.
Ahogy befelé lassultak, most úgy gyorsultak a lépteim. A folyosó végén már rohantam. A leng?ajtót a lendület sokáig mozgatta. Már messze jártam, de még mindig hallottam. Mondjuk nem volt tökéletes, mert össze-összecsapódtak a szárnyai. Egyiken villogott a fert?z? osztály, a másikon az ápolási osztály felirat. Ezt csak két év múlva vettem észre, mikor arra jártam.
Ahogy kiértem a napsütésbe, már egyre inkább haragudtam az id?re. Ilyenkor esnie kellene, vagy a csikorgó hideg marná kékesre a kezemet. De ne ilyen ver?fényes gyönyör?ség legyen.
Most már tudom, nem azért sírtam, mert nem nyelte le.
Hanem mert akkor fogtam fel igazán.
Meg fog halni az apám!
Most már biztos.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.03. @ 13:39 :: Jakab Zsófia