Kiszállunk a repülőgépből. Most ponyvás teherautókon szállítanak tovább. Az út menti falvakból a nagy zuhé miatt alig látunk valamit.
Rövid autókázásunk vége a Roud-hegy lábánál végződik. A változatosság kedvéért itt felnyergelt lovakkal várnak ránk. Szandró közli, hogy nem tart velünk. Az eső változatlanul esik tovább. A piros védősisakon kívül fel kell vennünk egy gumicsizmát is. A sisak beleesik a fejembe, a csizma öt számmal nagyobb a lábamnál. Üsse kő, hisz nem divatbemutatóra megyünk!
Pár lépcső segítségével bevágódom a kísérőm háta mögé. Nevetnek rajtam, de fogalmam sincs miért. Felvilágosítanak, hogy a fiú nem fog felülni a lóra, csak a kantárszárat tartja, amikor szükség lesz rá. Még egyszer lóra pattanok, s most már egyedül ülök a nyeregben.
Elindulunk a lagúna felé. A táj valószínűleg szép, de sem a bukósisaktól, sem az esőtől alig látok valamit. Időnként, ha meglátok egy vízesést, szólok a fiúnak, hogy „ Stop!”.
A csizmám állandóan kicsúszik a kengyelből, már attól tartok, hogy el fogom veszíteni. Vakon kattintgatom a fényképezőgépet, s közben igyekszem elrejteni az esőkabátom alá, nehogy baja essék. Útközben magyar népdalokat énekelek. A fiú néha beledúdol. Gondolom, azt hiszi, hogy dilis vagyok. Az út köves és rettentően keskeny, s ráadásul iszapos is a ránk zúduló esőtől. A fiú hol elengedi, hol megfogja a kantárszárat.
Eszembe sem jut, hogy Lacim életében először ül lovon, de helyette a lovamat sajnálom. Olyan sovány szegény! Alaposan elfáradok, mikor megállunk egy fapallónál. Vezetőm az alattunk lévő szakadékra mutat. Ott van az El Limon, Dominika legnagyobb vízesése! Innen gyalog kellene továbbmenni több mint háromszáz lépcsőfokot.
„Ne-e-m! – ingatom hevesen a fejemet. Közben Laci és a vezetője utolér minket. Úgy határozunk, hogy nem gyalogolunk le. Innen is szép ez a zuhatag!
Visszafelé mintha kevésbé esne. A két ló egymás után ballag. Időnkén hátranézek, s elégedetten nyugtázom, hogy Laci egész szépen lovagol. Ezt is megcsináltuk! Nem estünk le a lóról, s megláttuk a vízesést is, tehát bátrak vagyunk.
Lovagolás után megszárítkozunk, ebédelünk, majd visszaülünk a teherautóra. Még mindig esik a sűrű, langyos, trópusi eső.
A ponyvás autónk az óceánpartra visz. Jesszus, csak nem most megyünk a bálnalesre? – néz össze a kis csapat, pedig tudjuk, hogy oda. Újabb öltözködés következik, de ezúttal esőkabátokat osztanak. A szél dobálja a hajót, hullámok csapkodnak közénk. A vízen kívül semmit sem látni. Néhányan rosszul lesznek. Már senki nem hisz a bálnákban. Lassítunk, s lám, felbukkan az első, majd a második! Egy csapat bálna! Mindenki vad fényképezésbe kezd.
A part irányába jóval szelídebb az utazás. Vár Bacardi – az állítólag – csodálatos sziget, amely arról híres, hogy a Bacardi-cég tulajdonában van és csak egy része látogatható, ám a vihar miatt késésben vagyunk, így csupán a vécéig vezető utat látjuk, pedig végre kezd kisütni a nap.
Ismét hajóra szállunk, s hasítunk a repülőnkhöz. Valami baj történhetett a reggeli gépünkkel, mert helyette két kisebbe kell szállunk. A csoport két részre szakad. Előre a férfiak, hátra a nők ülnek. Rettenetesen fáradtak vagyunk, de még nem értünk célhoz. A sikeres földre szállás után újra egy órás buszozás következik. Szandró elbúcsúzik. Tele vagyunk élményekkel. Késő este van, mire Punta Canához érünk.
Az üdülés utolsó napján ki kell költözni a szobából, de enni- s innivalót a transzfer indulásáig adnak még. Az időt az egyik fürdőmedence napágyánál töltjük. Megállapítjuk, hogy a medence vize hidegebb, mint az óceán. Nehéz elválni ennyi-ennyi széptől. Újra és újra visszatérünk a partra. Úgy érezzük, ma még kellemesebben süt a nap, még szebb a tenger és szelídebbek a hullámok.
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Nemsokára indulni kell a repülőtérre. Magunkra vesszük a meleg, téli holmit. Ezúttal pontosan érkezik a busz. Szomorúan nézek ki az ablakon.
A repülőtéren alaposan átvizsgálják a csomagokat. Minden átjárónál áll egy kutyás rendőr, szimatolja a poggyászokat. Munkában van, kábítószert keres.
Most is a turista osztályon utazunk, csak most még hátrébb, mint idejövet. Mindketten jól bírjuk a repülést, de bennünket is alaposan megviselnek az egymást érő turbulenciák. Szinte állandóan ég a piros, „biztonsági öveket kikapcsolni tilos” lámpa. Az utaskísérők abbahagyják az ételosztást. A monitor vihart jelez. A légörvények miatt útvonalat változtatunk, s Kanada partjai fölé repülünk. Émelyeg a gyomrom, pedig éhes vagyok. Az ülések ezen a gépen szűkebbek, mint azon a Boing-on, mint amivel jöttünk. Mindenünk elzsibbadt már. Embert próbáló ez a kilenc és fél óra!
Nagy kő esik le a szívünkről, mikor megérkezünk a Charles de Gaulle reptérre, ahol ragyogó napsütés fogad. Az órákat át kell állítani. Vissza kell adni az elmúlt hét ajándék öt óráját. Közben úgy érzem, hogy öt évet öregedtünk. Párizsban délelőtt tíz múlt, Dominikán még csak hajnalodik.
Már nem is riasztó a párizsi átszállás. Magabiztosan követjük a táblákat. Csekélységnek tűnik a hátralévő két és fél óra. A landolást észre sem vesszük., simán földet érünk. A csomagok és mi is épségben megérkeztünk. Olyanok vagyunk, mint a kifacsart citrom, de gondolataimban már motoszkál valami:
„ Vajh’ hová utazunk legközelebb?”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
