Az ég csillagködében nézem arcod. Most mondd, hogyan mossam
le könnyeimmel érzékenységed által belém rabolt életem? Miért
ostobaság kínozta hitetlenségem, miközben bizalmam a szerelem
nagyságának csodáját, testem végtelen búját csomagolja szavaid
ajándékvázába, mint galaxisokon át hordozott pillangóvirágoknak
időbe kilőtt invázióját: a legszebb költeményekét. Tudatva örök
létezésed angyalszárny ruhában. Feledhetetlen – bár 75-ön rezeg
a vágy – gyönge képzeletem selymén áttetsző világosban, szellem
juttatja át hozzám: megvilágosodott fény-képedet. Elém tárod-e?
Hogy lehet megérteni, kié az érdem, szeretet nevében felvállalni
mint érlel a türelem gyermekit; finomabban adagolva? Kétségeimé
a kisebb szerelem: így életet is adhatsz újfent millióknak, bár ez a
nem tapintható varázs belesajdul minden bolygóba, elmúlás-képzet
lenne az igazibb bravúr? Fájni nem engednél, de holtodban is élne –
epedve kérnél, vágyjak rá – egyetlen mosolyodért mindenem adom.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Marthi Anna
