Hatodik fejezet — Dzsekicsen
Dzsekicsen, amióta felnőtt lett, még sohasem volt ennyi ideig szabad, még sohasem engedhette meg magának, hogy ne kelljen törődnie a tanulással, a munkával, vagy akár a sporttal! Két hónap. Ennyit mondott Apó, és Dzsekicsen ezt komolyan is vette. Ahogy azt is, hogy utána valóban nekiállnak Mauglival kidolgozni azt a módszert, amivel a legtöbbet használhatnának a bűnüldözésnek. Persze úgy, hogy Maugli is, ő is megőrizzék a legjobb formájukat! De, hát ez még a jövő zenéje, egyelőre a pihenés, a szórakozás az első!
Réka gyakran volt náluk, Bótosgyula még örült is neki, hogy nem kellett rá ügyelnie. Igazság szerint Rékát kint, az utcán nem lehetett póráz nélkül sétáltatni, mert ha elindult, semmiféle hívásra nem volt hajlandó visszajönni, viszont, amióta Mauglival „járt”, nem lehetett rá semmi panasz. Hiába, a szerelem nagy úr…
Maugli és Réka egymást űzték az erdőben, néha persze mást is, Dzsekicsen ebbe nem szólt bele. Arra gondolt, hogy egy ragadozó helye ki van jelölve a táplálékláncban, és nagyon álságos dolog arra hivatkozni, hogy egyen tápot, hiszen a tápok között is ott van a vadhúsos szárazkaja… Tehát nem közvetlenül, hanem közvetetten pusztul el miatta egy vad. Viszont egy ragadozó az erdőben fontos szerepet tölt be azzal, hogy karbantartja a vadállományt! Egyetlen róka, vagy kóbor eb sem dönt az egészségesebb, erősebb állat elejtése mellett, ha van gyengébb, vagy beteg állat a közelben! A vadászok ellenben pont az erejük teljében lévő, legpompásabb állatok elejtésére a legbüszkébbek…
Dzsekicsen gyakran magukra hagyta a kutyákat, illetve Mauglit figyelmeztette, hogy távollétében egyik szeme mindig legyen a házon, és Rékára is ügyeljen, ha éppen náluk volt. Persze, sose ment el hosszabb időre, legfeljebb vásárolni, vagy a sportújságért, esetleg éppen csak beköszönni Gyulának, egyeztetni vele, hánykor menjenek át Mauglival, amennyiben fenntartja a vacsorameghívást.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy Bótosgyula lába mellől Réka ránézett, és Dzsekicsen agyában körvonalazódni kezdett egy kérdés.
— Maugli… Hol… hol van?
Dzsekicsen megdöbbent. Réka?… Ez hogy lehet? — Otthon van. Átjössz hozzá?
— Igen… Elenged? — kérdően nézett fel Gyulára. Dzsekicsen kíváncsian várta Bótosgyula reakcióját, de ő továbbra is csak Dzsekicsenre nézett, bár automatikusan megvakargatta Réka füle tövét.
— Átengeded Rékát Mauglihoz? — kérdezte Dzsekicsen a boltost, aki bólintott, és oda akarta adni Réka pórázát. — … Nem kell… — gondolta Réka. — Nem kell! — mondta Dzsekicsen, és Rékával lába mellett elindult hazafelé.
Az úton beszélgettek, bár eléggé akadozva. Réka elmesélte, hogy Maugli néha beszél hozzá, és még a gondolatait is kitalálja, de csak azóta, hogy vemhes lett. Elmondta azt is, hogy ez a fajta eszmecsere rettentően szokatlan a számára, és teljesen megdöbbent, hogy Dzsekicsen is érti, amit gondol. Most már kezd megbarátkozni ezzel, hiszen kényelmesebb az élete így Mauglival, sokat segít az idősebb, és hihetetlenül tapasztaltabb kan támogatása, tanítása.
Gyulának is kevesebb a gondja Rékával, hiszen a kutya könnyen meg tud felelni mindenféle elvárásnak!
Dzsekicsen nem tudta mire vélni, hogy Réka rendelkezik Maugli képességeivel! Alig várta, hogy hazaérjenek, mindenképpen végére akart járni a dolognak.
Mauglit a stégen találták. Dzsekicsen ilyen ingerültnek és tehetetlennek még sose látta kutyáját, az mintha megőrült volna. Hátán a szőr égnek meredt, farka, mint az üvegmosó, orra széle remegett, szeme fehérje felül teljesen kilátszott, és panaszosan nyüszített. Dzsekicsen várta, hogy Maugli gondol neki valamit, de a kutya egy árva foszlányt se küldött felé.
A fiú kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy mi lehet a baj. Semmi szokatlant nem vett észre, kutyája furcsa viselkedésén kívül. Maugli mintha észre se vette volna, hogy a fiú és Réka ott van, csak nézte mereven a vizet…
Dzsekicsen odalépett a kutyához, lehajolt, átfogta nyakát, és rákiáltott. Maugli ekkor felriadt, mintha akkor ébredt volna. — Dzsekicsen! — gondolta — Réka… De jó, hogy itt vagytok!
— Mi van veled? Megsérültél? Nem látok rajtad semmit. Baj van?
Maugli lassan összeszedte magát, szőre lesimult, aztán mesélni kezdett.
— Emlékszel, amikor azt ígértem Zolinak, hogy megtanítom a halakat, hogy kell bekapni a horgot?
Dzsekicsen persze, hogy emlékezett, hiszen ezen rengeteget nevettek annakidején! Maugli elmesélte, hogy amikor felébredt, és a fiú nem volt otthon, neki is eszébe jutott ez, az — akkor még viccnek szánt — ígéret, és lement a stégre, kíváncsi volt, hogy a halakkal vajon tud-e beszélgetni? Lehasalt a deszkára, becsukta szemét, elkezdett pásztázni, és várt.
Néhány perc telt csak el, és egyszerre érezte, hogy agya tompulni kezd. Mintha valaki a jó meleg napon feküdne, és közben egy felhő lassan eltakarná a fényt, de ez a felhő egészen vastag és sűrű, mert nemcsak árnyék keletkezik alatta, hanem igazi sötétség!
Maugli lenézett, és a stég alatt, a sekély vízben egy jó méteres harcsát pillantott meg, ahogy percenként néhány méteres sebességgel araszolt a fenéken. Megpróbálta sugallni neki, hogy forduljon meg, de semmiféle reakciót nem vett észre a halon. — Jó, először tudjuk meg, hogy mit akar! — gondolta Maugli, és megpróbált beülni a halba. Az imént érzett tompulás erre erdősödni kezdett, és Maugli kétségbeesetten érezte, hogy egyre gyorsabban gurul egy végenincs lejtőn, és közben semmibe sem tud megkapaszkodni!
— Ki, be, ki, be, ki, be… — Lenézett, és látta, hogy a hal szája mozog így. — Ki, be, ki, be, ki, be…— Képtelen volt elszakadni, már nem látott semmit a stégből és a partból, csak valami homályos fényben imbolygó, lassan lefelé csúszó, gidres-gödrös szürke falat. A víz fenekét…
Ekkor kiabálást hallott, és egy kéz megrázta. A szürkeség felrobbant, a hirtelen szemébe csapó fény szinte elvakította. Hunyorogva körülnézett.
— Dzsekicsen! Réka! De jó, hogy itt vagytok!
Maugli érezte, hogy Dzsekicsen szeretne még valamiről beszélni, de kérte, hogy ezt halasszák későbbre, ha nem sürgős. Annyira megviselte az öreg harcsa szintjén való gondolkodás, hogy mindenképpen szüksége volt egy kis kikapcsolódásra!
Rékával vagy tizenötször körbefutották a tanyát, Dzsekicsen nem is igazán tudta, hogy ki kerget kit… Maugli hagyta abba a rohanást, lelassítva ezzel Rékát is, talán azért, mert a szukán látszott, hogy gömbölyödik a hasa. Leheveredtek, és igen intenzív lihegésbe fogtak.
Maugli kikérdezte Rékát, hogy mi volt a hazaúton, mit akarhat Dzsekicsen? Megdöbbent, amikor megtudta, hogy Réka és a fiú beszélgettek! Nem értette, hogy ez miként lehetett, hiszen Réka sem, és Dzsekicsen sem evett semmi olyat, ami indokolná ezt a képességet!
— Gyere! — hívta Rékát, miközben feltápászkodott. — Kipróbálunk valamit!
Elmentek a falu szélén álló házhoz, ahol egy roti vigyázott a „rendre”. Ismerték már, hiszen jövet-menet előtte szoktak elmenni. A kutya odajött a kerítéshez, nagy orrösszedörzsölések, farkacsóvák közepette üdvözölték egymást.
Maugli bekukkantott a roti fejébe, de ott a szokásos gondolatokon kívül mást nem talált.
— Próbálj meg gondolni neki valamit — mondta Rékának — úgy, ahogy Dzsekicsennel is csináltad!
Érezte Réka próbálkozását, ahogy kérdezte volna a másiktól, itthon van-e a gazdája? Maugli feszülten figyelt, de semmiféle reakciót nem olvasott ki a rotiból. — Nem Réka az! — gondolta, és ez némileg megnyugtatta. Nem szerette azokat a dolgokat, amiket nem értett. Így azért nyugodtabban ment oda Dzsekicsenhez, azzal, hogy vágjanak bele a beszélgetésbe!
Dzsekicsen elmondta Mauglinak, hogy a legnagyobb megdöbbenésére azt vette észre, hogy Réka is tud olvasni a gondolataiban. Maugli elmesélte viszont, hogy Rékát letesztelte, így máshol kell keresni a megfejtést!
A fiú elgondolkodott. Leült Rékával szemben, és beszélgetni kezdtek. Azt vette észre, hogy Réka csak a számára megfogalmazott gondolatokat érti, a többit nem! Kipróbálta, hogy arra gondolt, nemsokára vissza kell vinnie Rékát Bótosgyulához Réka nem reagált. Ekkor Dzsekicsen azt gondolta: — Réka! Indulunk haza! — erre a kutya rögtön felállt, és nagy kanyarintásokkal nyalogatni kezdte a szája szélét. — Úgyis nagyon megéheztem! — gondolta vissza.
Amikor a roti által őrzött házhoz értek, Dzsekicsen odament a kerítéshez, és megsimogatta a kutya kinyújtott fejét. — Itthon van a gazdád? — gondolta a kutyának, és feszülten várta a hatást. A roti abbahagyta a farkcsóválást, hátralépett, és döbbenten nézett Dzsekicsenre. — Ez mi? — Csaholni kezdett. — Te kérdezted? — Igen! — gondolta Dzsekicsen. Érezte, hogy a roti teljesen feszült. — Nyugodj meg, semmi baj! Már megyünk is!
Elfordult a kerítéstől, és Rékával együtt indultak tovább, a faluba, a boltoshoz. Réka az egészből nem értett, és nem érzett semmit.
Maugli még odament a kerítéshez, és néhány simogató gondolattal megnyugtatta a rotit. Ilyesmiben már volt tapasztalata.
Hetedik fejezet — Csikasz
Fantasztikusak voltak a kölykök, mind a hat! Már kinyílt a szemük, és kezdtek felvenni egyéni, és igen sajátos tulajdonságokat! Ez érdekes volt, mert úgy tudtak önálló egyéniségek maradni, hogy közben tudatuk képes volt a teljes összekapcsolódásra.
A kölykök annak ellenére, hogy még csak néhány hetesek voltak, szinte mindent tudtak a világról — igaz, egyelőre csak elméletben. Persze, sok olyan kérdést tettek fel, amiket Csikasz képtelen volt megválaszolni, egyszerűen azért, mert minden válasz újabb és újabb kérdéseket szülne! Ezekre Csikasz a — Majd, ha már nem szoptok! — kitérő, illetve odázó választ adta. A fészken belül ez később lerövidült „majdhamár”-ra, és gyakran használták a kölkök egymás között is, ami ettől fölöttébb érdekessé lett… A másik gyakran használt kifejezés a fészek, ez tulajdonképpen az otthont, a családot jelentette.
Nos, Csikasznak gyakran magára kellett hagynia a fészket, hiszen a kölykök egészségesek voltak, és ehhez mérten kellőképpen éhesek.
Eleinte aggodalommal tele hagyta magukra a kölyköket, de egyszer hazafelé tanúja lehetett, amikor egy vagány kanrókát a fészek megregulázott! A róka a végén örült, hogy ép ésszel el tudott rohanni, és talán még azóta sem tudta feldolgozni magában azt a néhány másodpercet, amíg szűk agyában egyszerre hat másik személyiség üvöltözött egymásnak ellentmondó parancsokat! — Állj fel! Fussál! Feküdj! Balra! Jobbra! Ugorj! — el kellett telnie jó néhány másodpercnek, mire kitalálta, hogy ezek közül legszívesebben a — Fussál! — parancsnak engedelmeskedne, nos, ezt végre is hajtotta. Azóta még a környéket is kerüli…
Csikasznak inkább az ennivaló miatt volt aggódnivalója, bár megkönnyítette a dolgát, hogy közben levetkőzte neveltetése gátlásait. Percnyi gondolkodás nélkül mészárolt le elkóborolt házimacskákat, nálánál kisebb kutyákat, az erdő kisebb vadjairól nem is beszélve. Olyan szerencséje, mint amilyen az uzsonnázó gyerekek kirablásánál volt, nem adódott többet. Minden falatért meg kellett küzdenie.
Egyik alkalommal már a fél éjszaka eltelt, és még mindég nem talált annyi ennivalót, ami elég energiát adna a hat kölyök megszoptatásához! Ráadásul szeretett volna valami nagyobb állatot is hazavinni, részben tartaléknak, részben azért, hogy a kölykök fokozatosan kezdjenek hozzászokni a húshoz. Ismerjék meg a hús, a vér szagát, ízét, kezdjenek hozzászokni a gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell szokni a tejről…
Ideges volt, mert már közeledett a hajnal, és akkor a kiserdőben egyre több lesz a kocogó, aztán később a kiránduló… Akkor már a fészekre kell vigyázni!
Egy kecske szagát érezte meg. Akkor még nem tudta, hogy kecske, csak amikor az egyik erdőszéli ház udvarára bemászott, és meglátta a kis, fekete kamerunit bekötve egy fészerbe.
Fellökte, és teljes súlyával rákapaszkodott, húzni kezdte, amitől a kecske nyakát egyre jobban feszítette a kötél, egyre elhalóbban mekegett, és egyre erőtlenebbül rugdosott. Megváltás volt számára, amikor Csikasz átharapta a torkát.
A kutya néhány perc alatt elrágta a kötelet, aztán kibővítette a lyukat a kerítésen. Nagyon fáradtan, de nagyon boldogan cipelte le a kecskét a fészekbe.
Nyolcadik fejezet — Dzsekicsen
Az eddig tapasztaltak azt igazolták, hogy Dzsekicsen képes a telepátiára — legalábbis kutyákkal.
Nagy izgalom vett erőt a fiún, hiszen ez egész más alapra helyezné a további teendőket! Nem kellene Mauglit a végsőkig kiszipolyozni, nem kellene „üveghangra járatni”, nem kellene egy kutya jelenlétét olyan szituációkban is megmagyarázni, ahol az egyáltalán nem egyszerű!
No, de először is végére kell járni, hogy emberekkel kapcsolatban is működik-e a dolog?
Kockázat nélkül a kollégákkal, vagy Zolival, illetve a lélekgyógyászokkal próbálhatta volna ki, hiszen ebben a körben nem okozna meglepetést, ők az eddigiekből is vastagon kivették a részüket. Viszont a kíváncsiság ott munkálkodott a fiúban, ezért úgy döntött, Bótosgyulát megkóstolja.
Odafelé egész úton „tréningezett” Mauglival, aki hasznos tanácsokkal látta el, például azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehet valakit úgy lefigyelni, hogy az illető ne vegye észre! Dzsekicsen azt találta ki, hogy sörözésre csábítja Gyulát, hiszen ivás közben indokolt lehet néhány hosszabb-rövidebb szünet a beszélgetésben, és Dzsekicsen úgy vélte, ilyenkor nyugodtabban tud majd figyelni a férfi gondolataira!
Zárás előtt értek a boltba, és Dzsekicsen köszönés helyett azt kérdezte, hogy hány üveg sörnél kap kedvezményt a nagy tételre való tekintettel? Gyula erre megkérdezte, hogy vendéget vár-e, de Dzsekicsen már tudta, hogy Bótosgyula is tudja, a sört nem elvinni akarja, hanem együtt fogják meginni…
— Tíz üvegnél ötven százalék kedvezményt adok! Tizenötnél százat! — mondta Gyula, mire Dzsekicsen megkérdezte, hogy hány üvegnél kaphat egy kis költőpénzt is mellé?…
Gyula rátette a lakatot a kisbolt ajtajára, becsukta a kertkaput, és odaszólt Rékának, hogy vigyázzon a házra! Mauglinak is kijutott, neki meg azt javasolta, hogy figyeljen a leendő gyerekei anyjára, nehogy megerőltesse magát a nagy vigyázásban.
Bementek a házba, de csak két dzsoggingfelsőért — hiába volt napközben meleg, az esték még hűvösek — aztán kiültek a teraszra. Gyula kinyitott három üveg sört. Tudta, hogy az üveg szisszenésére megjelenik a terasz alsó korlátja alatt egy szőrös fej… Maugli ugyan nem ivott meg egy egész üveg sort egy este, de szándékosan nem tálba öntötték, nagy élmény látni Maugli harcát az üveggel! Persze, a kutya pontosan tudva, hogy milyen jól szórakoznak rajta, még rá is tett egy lapáttal. Látszólag iszonyú szomjúság kínozta, mohón szürcsölt, fogait csikorgatta az üveg száján, aztán, amikor végzett, szája elé emelt mancsa mögött böffentett egy nagyot… Ezen az estén Réka rátett még egy lapáttal! Odament Mauglihoz, mancsát a nyakára tette, és olyan képpel nézett a férfiakra, mint amikor egy feleség elnézést kér becsiccsentett férje viselkedése miatt!
Beszélgettek, iszogattak, nevették a kutyákat, és Dzsekicsen közben elkezdte szégyellni magát.
Úgy érezte, mintha leselkedett volna. Eleinte csak gondolatfoszlányokat csípett el Gyulától, aztán belejött, és gyakorlatilag folyamatosan kiolvasta barátja agyát. Nem tudott meg semmi újat, hiszen eddig is tisztában volt azzal, hogy barátja egy szeretetreméltó, őszinte ember!
Amikor Maugli és Réka a rohangászásban kifáradva a terasz elé heveredtek, Dzsekicsen megkérdezte kutyájától, hogy miképpen tud kívül maradni? A tanácsot megfogadva, ettől kezdve az este ugyanúgy zajlott, mint máskor. Talán csak Dzsekicsen volt csendesebb a megszokottnál, de ez Bótosgyula betudta a sörnek.
Amíg hazaértek, Maugli elmagyarázott a fiúnak egy pár technikát — a kizárást, a kívülmaradást, a pásztázást, az agresszív beütést, és még sok mást — amit annakidején Macskával már eredményesen alkalmaztak. Aztán otthon Dzsekicsen még sokáig ébren volt, és rájött, hogy itt semmiféle csoda nem történt, egyszerűen a mindenkiben meglévő képesség fejlődött ki benne, a folyamatos gyakorlás miatt! Eddig azért nem vette észre, mert eszébe sem jutott. Réka viszont, amikor kérdőn ránézett, Maugli nézésére emlékeztette, ezért reflexszerűen rányitott, így hallotta meg a kutya gondolatait.
Amikor Dzsekicsenben helyrekerültek a dolgok, akkor ebből a szempontból megnyugodott, viszont egy egészen másfajta izgalom vett rajta erőt.
Elképzelte, hogy micsoda távlatok nyílnak meg előtte, új képességei birtokában!
Nem is vette észre, hogy elaludt. Hiszen álmaiban sem fordultak elő nagyobb csodák, mint a valóságban…
Kilencedik fejezet — Csikasz
A kölykök fantasztikusan fejlődtek! A fészek, úgy tűnt, minden akadályt legyőzött! Az éhség már a múlté, Csikasz és kölykök azt a vadat derítették fel — és ejtették el — amelyiket csak akarták!
No, azért a lehetőségek szűkültek is, folyamatosan, és ez tulajdonképpen pont a sikeres vadászatok miatt volt… Azért nem buktak le, mert gyakorlatilag minden vadat szőröstül-bőröstől elfogyasztottak, így senki nem talált rá szétmarcangolt tetemekre, a vadak pedig ugyan kinek hiányoznának?
Néhányan tettek ugyan feljelentést háziállatok eltűnése miatt, de amióta Macska meghalt, ezeknek a hatóságok nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget.
A fészeknek nem kellett tartania azért sem a lebukástól, mert tagjai kiválóan rejtőzködtek. Tizennégy szem, tizennégy fül és hét fantasztikus szimatú orr vigyázta, és az egészet egy összekapcsolódott, egységes tudat koordinálta. Amit az egyik látott, látta a másik hat. Amit a másik szimatolt, azt érezték a többiek.
Ezek a kutyák nem csaholtak, nem csóválták a farkukat, nem dugták össze az orrukat, és képes lett volna bármelyikük csukott szemmel is végigmenni egy pallón, ha azt akár csak egy tagja látta a fészeknek.
Élhettek volna az erdőben gond nélkül, akár évekig.
Ha nem fogytak volna el az állatok. Azok, melyek nélkül a hétfejű szörnyeteg nem létezhet, hiszen náluk, mint minden érzés, az éhség is hétszeres erővel jelentkezik. Ha valaki volt már iszonyatosan éhes, az szorozza be héttel, akkor lehet elképzelése arról, amit a fészek mindegyik tagja érzett, amikor már negyedik napja nem ettek néhány pocoknál többet.
Csikasz gondolkodott. A fészek gondolkodott. Ez a kettő már nem ment egymás nélkül.
Azon gondolkodtak, hogy mit tegyenek azonnal —, és mit tegyenek később?
Nos, azonnal enni kell valamit! A későbbet meg is kell érni!
Már hajnalodott. Egy triatlonos közeledett a kis erdei úton. Egyenletesen rakta egymás után izmos lábait, és bár túl vagy három kilométeren, nem volt szaporább a pulzusa, mint a postásnak a kertvárosban.
Lába, keze, csípője, válla tökéletes harmóniában mozogott, hosszú évek rutinja tette ilyenné. Már nem versenyzett, nem edzés céljából, hanem a futásért önmagáért futott. Olyan volt ez már neki, mint a reggeli fogmosás, vagy a borotválkozás. Minden nap, keresztül az erdőn, a kis erdei büfében egy rántotthúsos szendvics egy pohár tejjel, onnan be a kapitányságra, aztán egy zuhany — és mire ezekkel végzett, a kollégái is beértek.
Tizenöt éve mindig ő ér be elsőnek.
Csikasz és a fészek biztosan számíthatott arra, hogy jönni fog — de azt is tudták, hogy vele nem a legkönnyebb utat választották!
A triatlonos közeledett. Csikasz két kölyke már várta az ösvény két oldalán, és amikor a férfi elfutott közöttük, némán mögécsatlakoztak.
A férfi meglepődött, de nem ijedt meg, inkább szokatlannak találta a kutyák viselkedését. Nem ugattak, nem csóválták a farkukat, egyszerűen futottak mögötte.
Egyáltalán nem viselkedtek fenyegetően, mégis nyomasztó volt látni, ahogy centiméteres pontossággal tartják a követési távolságot.
A férfi gyorsított — voltak tartalékai —, de ugyanezt tették a kutyák, még akkor is, amikor a férfi már úgy érezte, hogy ezt az iramot már nem lesz képes sokáig tartani.
Igen rossz érzései kezdtek lenni. Ha a kutyák megtámadnák, biztosan szembeszáll velük, és fizikai állapotát tekintve jó esélyei lettek volna, hogy megfutamítja azokat. De hát nem támadtak… Csak futottak, ha lassított, akkor azok is, ha gyorsított — bár ez már nehezebben ment — hát ebben is alkalmazkodtak hozzá.
Megállt, megfordult, és toppantott a kutyák felé. A várt hátrarebbenés elmaradt, viszont kijött az oldalsó bokrokból két újabb kutya, pontosan ugyanolyanok, mint az első kettő, csak ezek nem lihegtek. A négy eb ült egymás mellett az ösvényen, elzárva a visszautat. A férfi tanácstalanul állt, egyszer csak fejében, mint egy kiáltás, felhangzott: — Fuss! Fuss! Fuuusss!!!
Megfordult, futni kezdett. Azok négyen felálltak, és ismét követték, előbb mind a négyen, majd a két fáradtabb lemaradt. — Fuss! Fuss! — már pánikban volt, minden maradék erejét összeszedte, és rohant, most már úgy, mint aki az életéért fut…
A veszély miatt az adrenalin szétáramlott testében, és soha nem remélt tartalékokat mozgósított. Olyas sebesen futott már, mint versenyzőkorában, és valóban, a két kutya lemaradt. Boldogan lassított, ideje volt, a szíve zakatolt, a levegő sípolt, ahogy nyitott szájjal kapkodott utána. Lelassított kocogásra, majd megállt. Előrehajolt, két tenyerét térdein nyugtatva várt, hogy pulzusa lassuljon, hogy lábaiból elmúljon a remegés.
— Itt vagyok! — hallotta, vagy inkább csak érezte. Felnézett, és meglátta, hogy vele szemben három kutya — egy nagyobb, és két akkora, mint az előzőek — ül, és őt nézi. Jeges rémületet érzett. Közben neszezést hallott hátulról, a két, imént lehagyott eb érkezett meg és ült le, mereven nézve őt.
A két, először lehagyott kutya is feltűnt, könnyű kocogással közeledtek.
A férfi a kör közepén állt, rebbenő tekintetét egyikről a másikra vetette, és már nagyon tartott attól a pillanattól, amikor majd a két első kutya odaér.
Még fél perc, a kutyák megérkeztek, és leültek. Egyik a jobboldalon, a másik a balon. Hét kutya, egy szinte szabályos hétszög csúcsain, ül, nézi őt. — Heten, mint a gonoszok — gondolta. — Mi az, hogy gonosz? — hallotta a kérdést agyában. — Éhes! Éhes vagyok! Éheséheséhes!…
A hét kutya, mintegy varázsütésre, egyszerre állt fel, és a kör közepéig a másfél métert egy pillanat alatt tette meg.
— Éheséheséheséhes!… zakatolt a férfi agyában, abban az utolsó néhány másodpercben, amíg még öntudatánál volt.
A néhány száz méterrel arrébb munkába igyekvő büfés semmit sem hallott. Se ugatás, se csaholás, se morgás. A bugyborékolásba fúló hörgés nem hallatszik messzire.
A büfés betette a mikróba a szendvicset, de nem indította meg, csak beállította előre az egy percet. Kiöntötte a tejet is, aztán kezdte kitámasztani a felnyíló vasablakot — ez ilyenkor keskeny féltetőként funkcionált, az alsó részt meg lehajtotta, és ez lett a pult. A szatyorból elővette a három friss, még meleg kenyeret, az elsőt felszelte. Ezt máskor már a beszélgetés közben szokta megtenni, a falatozó századosnak mindig voltak érdekes témái — többnyire a napi politikával kapcsolatban — azokat szokták megvitatni.
A büfés három éve minden munkanapon, a szabadságolásokat kivéve, első vásárlójaként üdvözölhette a századost. A számlát csak kéthetente rendezték, a tiszt mindig gavallér volt, igaz, hogy azt az egy szelet húst nem is a többivel sütötte a büfés felesége.
A százados felesége viszont még aludt, amikor csengett a telefon.
— Csókolom, Pista vagyok! — az alosztályvezető volt. — Mikor jön be a főnök? Kilencre bent kell lennünk az Ügyészségen! Vagy kocsival megy, és ott találkozunk?
— Várjon, Pista, megnézem, itthon van-e — mondta az asszony, majd néhány perc múlva ismét felvette a kagylót. — Nincs itthon, de a kocsikulcsot nem vitte magával! Ja, és a váltóegyenruhája is itthon van, mindenképpen be kell mennie, ha mást nem, hát átöltözni! Hány óra van?
— Fél kilenc… De ne tessék megijedni, biztosan mindjárt itt lesz, majd mondom neki, hogy szóljon haza!
A rendőr tudta, hogy baj van, de semmiképpen nem akarta a főnök feleségét megrémiszteni.
— Gyerekek! Mindenkit berendelni, aki él és mozog! Átfésüljük a kiserdőt! — mondta a körülötte állóknak. — Ha Macska még élne, hát igencsak be lennék rezelve… De azért így sem vagyok nyugodt — gondolta. — Más ilyenkor szokta felhívni a Rendőrséget. De én most ki a túrót hívjak fel?!
Legutóbbi módosítás: 2016.04.02. @ 17:48 :: Zalán György
