Dezső Ilona Anna : A zsák – Harmadik rész/2

Illusztráció: saját festmény

 

 

Mocskos világ! Zakatol agyában a felismerés. Egy kenyér és némi édesség, s most sántikálhat haza, akár egy rossz szuka. Amint beér a házba, rajta csüngenek a gyerekei, s ő alig bírja felszelni a kenyeret, úgy kapkodják, tépik azt. „Nem is a legjobbat adta” — gondolja magában.

— Hogy nem féli az Istent ez a gazember! — hangosan káromkodik, észre se veszi, mennyire megijed tőle a két apróság. Szidja a világot, a sorsot, Janit, amiért magára hagyta. Az apját, hogy újranősült, miközben az anyja még alig hűlt ki a koporsóban, nem bocsátott meg neki sohasem. A testvérét, amiért hagyta, hogy visszavegye a piciket. Önmagát, amiért odaadta a nagyobbik lányát… Mindent és mindenkit, míg egyszer végre lecsillapodik. Megöleli a két gyereket, s megfogadja nekik szentül, hogy soha többet nem hagyja el őket.

 

Minden szépen halad a maga útján. Néha eljön Marcsika nevelőapja, segít a ház körüli teendőkben, megjavítja azt a használt bojlert, amit a boltos adott neki az elmúlt hetek szolgáltatásaiért, így végre van melegvizük is. A banktól kapott haladékot, titokba eljár házakhoz. Az utcára nem lehet kiállni, ott nem kínálhatja a testét, megvernék a többi lányok, olyan ütemben nő az ebből megélni szándékozó nők száma, hogy egyre nehezebben tudja csak fenntartani magukat belőle. Ki a csodának kellett ez az újfajta demokrácia? Nem érti, de nem tehet ellene semmit sem. Küzd az életéért naponta, küzd a fennmaradásért, a gyermekeiért, harcol a szomszédokkal, akik egyre hangosabban szólják meg a legapróbb hibáért is. Különösen a baloldali szomszédasszony féltékeny, mert a férje elég sűrűn keresi nála a boldogságot. Már az sem érdekli, hadd kiabáljon, amíg fizet az ember, miért ne? „Minek kiabál az ilyen asszony, ha még ennyi kicsi jót sem képes megadni az urának?” — s míg így elmélkedik, megérkezik Marcsika nevelőapja is egy ételhordóval.

— A nejem küldi, vacsora a gyerekeknek.

— Isten áldja érte — válaszolja Mari, de egyből feltör benne az ősi ösztön, hiszen ez jó ember, ha elszeretné, úgy visszakapná a lányt is, meg lenne, aki eltartsa őket, jó fizetéssel rendelkezik.

Kacéran közelít hozzá, s attól fogva az ember naponta talál ürügyet a látogatásra. A szomszéd is egyre sűrűbben jár át éjszakánként, egész jól megy minden, egyre többet ad a boltos is, bár csak ritkábban szorul már rá. Ha nem lenne annyira perverz, már rég összeköltözött volna vele, de nem meri, ki bírná elviselni minden nap azt, amit az képes a szenvedélyéért megtenni? Most ez a két férfi épp elég lenne neki. A szomszéd boldoggá teszi, a másik kevésnek tűnik az ágyban, de minden máshoz ért, ő felelne meg társnak leginkább, a másik maradhatna arra, hogy néha a kedvére is tegyen valaki.

A szomszédasszony egyre haragosabban kiabál át a kerítésen, egyre többször állítaná, s szégyenítené meg az utcán is, de már nem olyan buta, hogy leálljon vele veszekedni. Lassan az egész falú tudni véli, hogy mit művel a szomszéddal meg a boltossal, és még a nevelőapához fűződő viszonyáról is beszél már mindenki. Kihalt belőle a szégyenérzet, megedződött, azt mondják rá, ő a falu szajhája, s még ezen sem bántódik meg, olyan hatalmas falat emelt maga köré, melyen már semmi sem hatolhat át. Olyannyira beletörődött a sorsába, hogy egyre büszkébben hordja a fejét, egyre jobban kihúzza magát, miközben van olyan asszony az idősebbek közül a faluban, aki még köp is mögötte. Ilyen az élet, gondolja, s megy a maga terveit szövögetve egy olyan út irányába, ahonnan nincsen visszatérés.

— Nyaralni megy az asszony, viszi a gyerekeket is — súgja fülébe az ember, szeretkezés közben. A szomszédos ágyon alszik a két kicsi, épp délutáni pihenőjükre időzítették légyottjukat.

A férfi olyan szerelmesen tudja nézni, csak picit lenne vérmesebb — mereng a nő.

— Tényleg? Mikor? — kérdi halkan, mert tudja, végre elérkezett az ő ideje.

— Holnap indul, kikísérem őket az állomásra, ha gondolod, estére ott aludhattok, picit kizökkensz ebből a nagy semmiből.

— Meglátnak a szomszédok — mondja Mari huncutkodva.

— Akkor legalább ennyi, vége ennek az örökös bujkálásnak.

 

A vonat lassan gurul ki a peronok közül. Még egy darabig áll, integet a szeme elől eltűnő szerelvény után, majd gyors léptekkel halad a Metró irányába. Otthon várja Mari, nem akarja lekésni a vacsorát. Már azt hitte, sohasem lesz vége ennek a búcsúzkodásnak. Igaza volt, kellemes illat terjeng a konyhából kifelé, összefut a nyál a szájában.

— De finom — s hátulról átöleli a nő derekát, csókolja, dehogy is kell neki az étel, most egészen másra éhes. Lassan araszolnak a hálószobába, míg a sötét el nem nyeli őket. Egyik sem gondolkodik. Az órák hamar telnek, s még alig vetkőztek neki, máris a hasukra süt a nap.

— Szép vasárnapod legyen — cuppant egyet a nő orrára, mire az nyújtózkodva viszonozza kedvességét.

— Na, szépen vagyunk — hallatszik egy ismerős női hang a szoba ajtajából —, hogy nem sül ki a szemetek!?

Zsáknyi kő zúdul a férfi szívére egyből. Könnyű volt mondani, hogy könnyebb lesz, ha a felesége mindent megtud… Egyből rúttá válik az ágyban az a másik nő, s mily szép az ajtóban az ő felesége…

— Aki nem tartozik a házhoz, az most mehet, fáradt vagyok, nem aludtam miattatok tegnap óta, ez itt az én ágyam, az ágyneműk benne mind az enyémek, azonnal takarodj ki a lakásomból — mondja kimérten, de nyugodt hangon a megcsalt asszony.

— Hát te? — hebegi a meglepődött férj hatalmas zavarában.

— Mindenki tudott rólatok, de nem akartam elhinni! Gondoltam, ha igaz, akkor azonnal idehozod, ahogy elmegyek a gyerekekkel nyaralni. Ahogy hazaértem anyámhoz, letettük aludni őket, a hajnali vonattal már indultam is hazafelé. A pályaudvaron taxit fogadtam, hogy minél hamarább megbizonyozhassak a valóságról. Igaz minden, amit mondtak, erre bocsánat nincsen, öltözz fel, menj vele, soha sem bocsátom meg hűtlenségedet.

— Ne ítélj elhamarkodottan, kérlek… ne tedd ezt — s bár este még egy másik asszonynak fogadkozott, most térdre veti magát a felesége előtt, nem is törődik azzal a másikkal ott az ágyban.

Mari csendben kászálódik fel, kényelmesen felöltözik, nem törődve a vitatkozókkal elindul hazafelé. Valamiért ő nem érez csalódottságot, megpróbálta, nem jött be, majd valaki mással, majd egyszer csak rámosolyog a szerencse… Talán majd a szomszéd?

— Azért legalább egy köszönömöt mondhatnál — szól utána a nő —, elvégre nevelem a gyermekedet, etetlek benneteket jó ideje, s most még férjet is adok hozzá! Tudod mit? Miután hazahozom anyámtól Marcsikát, viheted, neveld ezentúl a sajátodat, igaza volt a gyámügyes hölgynek.

Jobbnak látja nem válaszolni, egyszerűen meghúzza a vállát. — Ha kellek neki, majd utánam jön, ha már nem kell a Marcsika, küldd haza, úgy egyszerűbb lesz mindenkinek — s ezzel, mint aki jól végezte dolgát, hazamegy.

Még sokáig vitatkoznak, de csak elcsendesedik a ház, a férj és feleség együtt maradnak, váltig megígérik egymásnak, hogy soha többé nem hanyagolják el kapcsolatukat. Valamit nagyon elrontottak, hiszen korábban a nő sem vette észre férje hűtlenkedését, csak a gyerekek kötötték le minden figyelmét.

Eközben Mari már a boltosnak tesz a kedvére. Muszáj, holnapra esedékes lesz az egyik számla befizetése.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Dezső Ilona Anna
Szerző Dezső Ilona Anna 80 Írás
Dezső Ilona Anna, 53 éves vagyok. Nagyrábén élek, a Sárrét egyik kis falújában Magyarországon. Nagy szerelmem a festészet, és az irodalom. A Batsányi-Cserhát Művészkör országos titkára, a Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend dámája (lovagtisztje) vagyok.