Egy óriási nagy dézsa az ég,
és esik, mintha abból öntenék,
s az unalomig szürke fellegen,
a kék egy csöppnyi résben sincs jelen,
mint láncra vert, úgy vergődik a Nap,
a fény valahogy mégis átszakad,
s mint újszülött a lélegzet ölén,
átszöszmötöl az eső függönyén,
a zuhatagban arcot mos a táj,
nem bosszantja, hogy térdig vízben áll,
s megilletődve isszák föl a fák,
az égi zuhany loccsanó zaját,
az áldás égi, s olyan gyönyörű,
hogy nagy kortyokban habzsolja a fű,
a csöppök gyöngye egymást kergeti,
s az Isten föntről boldogan lesi.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.14. @ 08:14 :: Böröczki Mihály - Mityka