A nyugodni készül? Nap utolsó sugarai két törékeny alakot vontak halvány fényburokba az Orosz-hátság ritkás sztyeppjén. Sietni látszottak, valamelyik közeli város küls? telepére igyekeztek hazafelé munkaszolgálatról.
Mióta egy évvel ezel?tt kitört a háború, nem volt benne semmi meglep?, ha 16-17 éves lányok kolhozokban és tárnákban dolgoztak egész nap; szép lassan megtanulták valamennyi fegyvernemet, katonai rangot, felismerték a szovjet gépeket, hallás után megkülönböztették a német kisrepül?ket és bombázókat.
Már nem ijedtek meg, mikor éjszaka légiriadóra ébredtek, hozzászoktak a távoli bombázás mindent megremegtet?, mély dübörgéséhez.
A lányok – egyid?snek t?ntek – szaporán szedték a lábukat.
– Tatja – szólalt meg az egyik határozott, cseng? hangon- mit gondolsz, mikor fog véget érni a háború?
– Nem tudom – felelte amaz.
– Nem félsz – folytatta Szasa, miközben barna hajfonatait lazán hátradobta -, hogy talán sosem ér véget?
Tatja komoran hallgatott. Szemeit, melyek nagy, fekete bogarakra hasonlítottak, ahogy nyugtalanul mozogtak világos arcán, szeretettel barátn?jére csüggesztette.
– Nem félek sem kevésbé, sem jobban, mint te.
Némán mentek tovább. A csillagok nemsokára felderengtek, a Hold mint kiolthatatlan éji lámpás világította meg el?ttük a nyírfákkal szegélyezett utat.
– Mindjárt otthon leszünk – mondta Szasa, mikor hirtelen sivító motorhangot hallottak délnyugat fel?l. Rémülten néztek az égre; abban a pillanatban felt?nt néhány légibombázó, egyenesen városuk felé tartva.
Megtorpantak.
– Istenem – dadogta Szasa – most mi lesz?
– Nem mehetünk oda – suttogta alig érthet?en Tatja, aki ugyanúgy reszketett a félelemt?l, mint barátn?je. – Gyere – kapott aztán észbe -, bújjunk egy nyírfa alá, nehogy észrevegyenek, ha újra erre jönnek.
Pár perccel kés?bb felhangzott az els? robaj, sortüzek, bombák hangja, megremegtetve a zöld faleveleket a lányok feje körül.
– Mi lehet most a mamával és papával? – kérdezte halkan Szasa magától, mintha ebben látná a vigasztalást. Lopva Tatjára tekintett és meglátva sápadt arcát, rájött, hogy ? is ugyanezen gondolkodik.
A szívszorító zaj nem akart megsz?nni, éles fények villantak a város fel?l.
Szasa nem bírt tovább gondolataival, megindulva felkiáltott:
– Emlékszel… – majd suttogva folytatta – emlékszel Tatja, mikor kicsik voltunk, 5 évesek lehettünk és elcsavarogtunk Natasával, el teljesen a tóig, aztán haza sem mentünk estig? Csak játszottunk a vízben, csodáltuk a törékeny finomságát minden cseppnek és akkor azt hittük, hogy mindig ilyen lesz a világ, a cseppek elpárolognak, felh?vé válnak és visszaesnek ugyanabba a tóba. Hogy megharagudott rám a mama és papa meg is büntetett, de mi nem bántuk. Emlékszel?
Tatja szótlanul bólintott.
– És az ég milyen kék volt! Nem is foglalkoztunk vele, hisz mindig kék, nyáron is, télen is, csak a virágok és fák változnak. Te tudod miért kék az ég? Vagy mit?l aranylik a búza? Én nem tudom. Nem érdekelt. De most már igen, most már érdekel! Miért kék az ég, Tatja? Felelj, ha érted ezt!
– Nem tudom – válaszolta a lány. Szemében könnyek csillogtak, lassan, ráér?sen folytak le arcán.
– Persze, hogy nem – nevetett Szasa szinte hisztérikusan. Fél percig zihált, kifárasztotta az idegesség és aggodalom.
– Nem vagyok fél?s, megyek harcolni, ha kell, akár két kézzel, fegyver nélkül is szembeszállok a német csapatokkal, ha vakmer?ség is…sokszor láttál engem sírni? Nem, ugye? Nem féltem. De mikor legutóbb hazajött Nyikolaj a frontról, csak egy hétre, ám én ennek is örültem, és jött a többi városból való is, Szergej, Valko és Federicsék; mi éppen a tónál voltunk akkor is, a drága tavunknál… emlékszel? Aztán egy egész csapat jött. Átvonulnak, mondták. Akkor megfájdult a szívem. Csak néztük a sebesülteket, a katonákat, kísértük ?ket, velük mentek a mieink is; és nem néztek a szemünkbe. Szégyelték magukat, halálosan, kimodhatatlanul szégyellték, mert ?k sem hittek abban, hogy egyszer gy?zhetünk, hogy ?k még visszatérhetnek. Ezért vonultak lesütött tekintettel: nem mertek a szemünkbe nézni! Érted?
– A tóig követtük ?ket, tovább nem engedtek. És alig bírtam visszatartani a sírásomat. – Szasa szeme fényesen csillogott, sarkában könny ült.
– Most félek és sírok. Szeretném tudni, miért kék az ég, mert lehet, hogy többé nem látom; akarom ismerni a tavunk minden titkát, mert lehet, hogy idén láttunk rajta utoljára tündérliliomot. Miért válik minden olyan fontossá, ha elveszíthetjük ?ket?
A két lány egymásra borulva zokogott, megsz?nt körülöttük a világ, a zaj a robbanások, csak ketten voltak, és a Félelem.
Minden könnycseppel a következ? órát siratták, mikor a bombázó gépek feladatukat végezve, dics?ségesen elszállnak, ?k pedig begyalogolnak a városba.
Mert tudták, hogy lesz mit siratni.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.05. @ 17:08 :: Kovács Henrietta