— Egy, kettő, egy, kettő…! Mellet ki, térdeket fel!
A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt — hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony… Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint… mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén. Ez így, ahogy van, marhaság, de hát mit tegyen, ilyen a világ: alkalmazkodásra kényszerít. Vajon mi járhat egy ilyen tini fejében? Érdekli-e a jegyeken, leckéken és fiúkon kívül is másvalami, mondjuk, az idősebb férfiak, mint például ő, végül is nem csak tanár, férfi is, a nemjóját!
Csengettek. A tanulók izzadtan tódultak az ajtóhoz. Tanáruk, mint mindig, ezúttal is keményen megdolgoztatta a fiúkat, lányokat egyaránt. Szó se róla, szeretik ők a testnevelő-órákat, azért nem ártana ritkábban fújni azt a sípocskát — háborogtak egyesek. Hanem „az öreg” csak vigyorgott, és még keményebb ritmust követelt. Hú, kerülne csak egyszer a kezükbe, majd megmutatnák ők neki, hogy kell futni, kötélre mászni vagy bakot ugrani.
— Gyöngyi! Gyere ide egy percre, kérlek!
A fruska kacéran, csípőjét riszálva libegett a tanárhoz.
— Csüccs le, látom, elfáradtál.
— Nem én! — vágta rá, azért leült, ha már ez az öreg parancsa, melléje a férfi; a lábuk összeért.
— Szeretsz tornászni?
— Szeretek.
— Nem volna kedved különórára járni hozzám időnként?
— Nem, nem, annyira azért nem szeretek tornászni — utasította el a lány fanyarul.
— Oké! Ahogy akarod. És most? Legalább most tornásznál egy kicsit csak úgy a kedvemért?
— Mert?
A férfit meglepte a kérdés, és hirtelen azt sem tudta, mivel indokolja meg a kérését.
— Mindegy, nem számít! Mit csináljak?
— Nézzünk egy, mit is, talán fejállást!
A leány kelletlenül ringott a szőnyeghez. Megpróbálta egyszer-kétszer. Sikertelenül.
— Homoríts! — simított végig a tanár a derekán, onnan fel a combjai közé. — Nem megy? Várj, megmutatom — lendült ezután ő fejállásba. — Valahogy így, nem boszorkányság.
— Richárd bácsinak, azonban a kezén a tanár bácsi sem tud járni, fogadom.
— És ha mégis? Adsz egy puszit érte, angyalkám?
— Miért ne! — villant rá a csitri szeme vidáman. De hisz ez nagyszerű! Ez az a pillanat, amire annyian vágytak a társai. — Két flik, három bukfenc és tíz perc futás után — tette hozzá gúnyosan.
Beck megérezte a kihívást és a szavakban bújó lekicsinylést.
— Rendben van! Ide süss!
— Á-á, sípszóra, tanár úr! Úgy, ahogy mi szoktuk, ugyebár. Kezdjük a bukfenccel. Rajta!
A tanár nekirugaszkodott, totyogott két métert, és bukfencezett a lánynak háromszor a szőnyegen.
— Tovább! — izzasztotta meg a lány kajánul. — Flik előre!
A tanár ismét nekilódult, de már a levegőben összecsuklott.
— Bukfencnek elcsúszik, fliknek viszont gyengus, pedig, ugye, nem boszorkányság.
A második flik ugyan jobban sikerült, ezzel szemben akkorát esett, hogy az egész csarnok Gyöngyivel és a bordásfalakkal együtt forogni kezdett a tanárral.
— Káprázatos! És most… futás! Felkészülni, vigyázz, rajt!
A férfi lihegve nyargalta körül a tornatermet. Tüdeje szúrt, sípcsontja még jobban, de ahogy megállt, a bakfis rögtön ráfüttyentett.
— Még három perc. Még kettő. Mellet ki, térdeket föl! — és így tovább, amíg Beck csaknem összeroskadt. — Stop, ennyi! Tessék a síp, tanár úr, és köszönöm a bemutatót!
— Nincs mit. Viszontlátásra! A puszit elengedem.
— Én meg a kézenjárást.
A férfi vérvörös arccal nézett a tovalibbenő fruska után. Ha az előbb csak homályosan, most már világosan érezte, hogy ezúttal tanárként és férfiként is csúful megbukott.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.15. @ 12:01 :: Petrozsényi Nagy Pál