A csodára váró döcögős évek után egy végső felismerés mindenkiben tudatosul, miszerint a varázslat ott van, ahol rátalálsz. Szerencsésebbje már egész zsengén odalel, ám a többség állomásról állomásra zötykölődik, sőt olykor megesik, hogy tévedésből oda-vissza jegyet vált.
A Torony állandó, különböző fázisainkban kopogtattunk be, hogy majd valami fondorlat folytán eggyé kovácsolódjunk. Ki honnét és mi célból érkezett a falak közé, fedje balladai homály?! A lényeg, hogy minden lakója egy-egy kő, amiből lett a Héttorony, az egyetlenegy egész.
Verő László gondolt egy merészet, ám mióta az égi szerkesztőségben vitatja meg néhány szerzőtársunkkal egyetemben az épp’ esedékes ballépéseink egyikét, nekünk a falak állagát is őrizni kell. A viharban elbillent cserepet helyére illik igazítani, s a felvonóhíd csigáinak rendszeres olajozása sem maradhat el. A lőréseket rég befalaztuk. Nem volt szükség rájuk, ugyanis hamar rájöttünk csak huzatot keltenek, az pedig a tábortűznek erős ellensége.
Drága Toronyunk! Büszke vagyok rád, hiszen a fizimiskád aránylag ránctalan, s az eresztékeidhez is még bőven lehet bízni, úgyhogy mi szerzők minden egyéb jókívánságaink mellett szeretnénk legalább ezer éven át a falaid ölelésében alkotni!
Az idők végezetéig éltessen az Isten!
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: Serfőző Attila
