Ebédidő. A vendéglő megtelt a környéken dolgozó munkásokkal. Befizettek ide, nem drága, ki lehet bírni. Egy jó pörkölt galuskával, vagy egy gulyás friss kenyérrel, elég is. Tele hassal nem lehet fizikai munkát végezni. Egy hideg sör, egy kis pihenés, beszélgetés az árnyékban, és mehet is a délutáni műszak. Vacsora a szálláson, egy könnyű kis lecsó, vagy az otthonról hozott kenyérszalonna hagymával, vörösborral meglocsolva. Másnap kezdődik minden elölről. Pálinka, még útközben, a szállásról a munkahely felé. Legtöbben délig kibírják, az alkohol erőt, energiát ad délelőttre. A hétvégén jöhetnek a hazai ízek. Rántott csirke uborkasalátával, jó hazai bor. És ott az asszony is, este már nem is kell több a kiéhezett férfiembernek.
A brigád egy asztalnál ül. Mások is kis csoportokban várják az ebédet. Sertéspörkölt galuskával a menü. Van, aki pacalt eszik, vagy rántott húst. Gizi néni a szakács, maga viszi a boltot. Egy fiatalember segít neki, de ő csak az edényeket hozza-viszi, vagy a zöldséget pucolja. Fogyatékos, egy kicsit nehezen is beszél, de jól használható kisegítő feladatokra.
— A rántott húsra még várni kell, Béla! — kiáltja ki Gizi a kisablakon kihajolva. Béla biccent, értésére adva Gizinek, van idő.
— Te mit eszel, Gáspár? — kérdezi Béla a fiút, aki mellette ül. — Csak nem pacalt?
— De, azt.
— Én jó lecsósan szeretem, főtt krumplival. Anyám istenien csinálta, de Joli azt sem tudja, mi az — mondja a szemközt ülő idősebb ember. Ezen mindannyian jót nevetnek.
— Hát, jó is az! — kontráz Béla. — De Annusom paprikás krumplijánál a világon nincs jobb. Füstölt szalonnán megpirítja a hagymát, jó sokat, vagy hat fejet. Aztán belevágja a lángolt kolbászt, zöldpaprikát, paradicsomot. Jól megszórja fűszerpaprikával, és belekarikázza a krumplit, és szór rá köménymagot.
— Nem szeretem a köménymagot! — mondja a fiatalember, Béla mellett. — Mi soha nem tettünk a krumplipaprikásba. De sót, azt igen.
— A fenébe is, azt látod, kifelejtettem — mondja Béla bosszúságot színlelve. Ezen aztán megint jót nevetnek.
Béla a brigádvezető. A többiekkel egy faluból jöttek ide, Dorogra. A nyolcfős brigád hétfőn hajnalban bejön az esztergomi szállásra, és csak hétvégén mennek haza. Felületkezeléssel foglalkoznak, erre alakítottak egy kisszövetkezetet. Van köztük fiatal házas, és idősebb elvált ember is. Bőrük cserzett a kültéri munkától, alig lehet megmondani, ki a cigány származású, egy kivételével mind azok. Sanyi a szomszéd faluból csatlakozott hozzájuk. Ő volt az egyetlen, aki tanult, érettségije is volt, de ahogy felszámolták a kohászatot, nem volt munkája, és beállt a brigádba. A többiek még a nyolc általánost sem végezték el, világ életükben fizikai munkából éltek. Alkalmi munkákból. Építkezéseken edződtek, ott tanultak meg inni is. Béla nem csak brigádvezető volt, de ő tartotta össze ezt a kis csapatot. Hetente fizetett, de volt, aki nem vitt haza egy fillért se. Szokás volt, ha elfogyott a pénzük, Béla adott nekik, amennyi kellett, de levonta a fizetésükből. A nehezebb munka után vacsorára is betértek Gizi néni vendéglőjébe, kétszer is ettek, és itták rá a finom csapolt sört. Nehezen hihető, de ezek az emberek azért végeztek ilyen kemény munkát, hogy jót egyenek-igyanak. A család sokszor egy fillért nem látott tőlük, de ez mintha nem is lett volna fontos.
A felületkezelés gyakorlatilag fémfelületek alapozását, festését jelentette. A Vegyiművektől kaptak megbízást kétezer köbméteres tartályok belsejének felületkezelésére. A tartályokat felállványozták, nagy nyomású homokkal fém-tisztára fújták, és alvázvédővel bekenték, hengerelték. A festék hígítója erősen mérgező, az idegrendszerre hat, belélegzése a kábítószerek hatására emlékeztető tüneteket okozott, vagy enyhébb esetben részegséghez hasonló érzést keltett. Védőfelszerelés nélkül végezték a munkát, és amikor szükségét érezték, lejöttek az állványról, és a friss levegőn pár perc alatt kijózanodtak. A védőfelszerelés mindössze egy maszk. A szemüveg hamar bepárásodott, levegőt pedig nem lehetett venni a sűrű szövet-szűrő miatt. A nagy melegben pedig csak akadályozta a munkát. Húszméteres magasságban, negyvenöt fok melegben hamar jelentkeznek a mérgezés tünetei. A májat károsítja és az idegrendszert. Erre jön az alkohol. A munkavégzés nem volt túlságosan hatékony, de védőfelszerelésben lehetetlennek bizonyult. A homokfúvók sem jártak jobban. Egy nehéz-búvár öltözethez hasonló kámzsába kellett belebújni. Kompresszor nyomta be a ruhába a sokszor forró levegőt, hogy lélegezni tudjanak. Az apró homokszemek tizenhat atmoszféra nyomással jöttek ki a csőből, amit irányítani kellett a fémfelületekre. A festéket pillanatok alatt a fémig leszedte. Ha a nagynyomású homok emberi testrészt ért, azt csontig lemarta másodpercek alatt. Ehhez járul a sokszor negyven fok feletti meleg. Emberfeletti a munka, amit el kell végezni, de ezek az emberek nem panaszkodtak soha. Tették, ami kell, megbíztak Bélában.
Az öreg most is ott ül a sarokban, kenyérrel a kezében. Gyakran látták itt ebédidőben, mindig friss kenyérrel, amelyből időnként le-letört egy kis darabot. Akkor jött be, amikor Gizi szólt, hogy kész a rántott hús. Leült a sarokba, és nem szólt senkihez. A kiszolgálás nagyon egyszerűen működött. Úgy, mint egy gyorsbüfében, de itt nem lehetett kiválasztani az ételt. Oda kellett menni a kisablakhoz az üres tálcával, és Gizi kiadta, amit kértek. A választék nem nagy, de mindig volt főzelék, leves is, és készételek, általában pörkölt, sült hús, vagy pacal, olykor pirított máj.
A brigáddal egy hónapon keresztül dolgoztam én is. Egy ismerősöm intézte el, aki nyári munkát szervezett egyetemistáknak. Egy csoporttársammal mentünk le Dorogra, kellett a pénz. Jól kerestünk, és mi nem jártunk a végére ottlétünk alatt. Az első este a szálláson nagyon méregettek, nem tudták, mit kezdhetnek velünk. De amikor másnap megittuk az első felest munkába menet, úgy tűnt, befogadtak. A legnehezebb munkákat is elvégeztük, tökéletesen beilleszkedtünk közéjük, megbíztak bennünk.
Gizit egyik este ismertem meg, amikor későn végeztünk, és farkaséhesen betámolyogtunk az étterembe. Nem maradt már semmi ehető, a többiek inkább söröztek, de én olyan éhes voltam, hogy odaszóltam a fiatalembernek, Gizi segítőjének, Józsinak, hogy ha bármit össze tudna dobni nekem, hálás lennék érte. Az öreg ott ült a sarokban, és a kenyere jórészét már megette.
— Mit csinál itt az öreg? — kérdezem Józsit, nem titkolva kíváncsiságomat.
— Délben szokott idejönni, de ma nem jött, csak most, este. Adunk neki néha egy tányér levest, de nehezen fogadja el. Inkább csak a magával hozott kenyerét rágcsálja.
— Van hol laknia?
— Nem tudom, azt hiszem, nincs.
— De miért csak kenyeret eszik?
— Nem csak azt eszik. Tunkol. Jó nagyokat szippant a levegőből, és kenyeret eszik rá.
Józsi elindult a konyha felé, hogy tolmácsolja kívánságomat Gizinek. Egy pár perc múlva odajött hozzám, és közölte a jó hírt.
— Pirított máj, jó lesz? Van még egy kis máj a hűtőben. Összedob hozzá egy kis hasábot.
— Remek! — feleltem, nem titkolva örömömet. — Innék egy csapolt sört is.
— Hozom — mondta Józsi, és bement a pult mögé.
Jött a máj, hatalmas adag. Csodálatosan nézett ki. Lepirítva, ahogy szeretem. Alig ettem belőle néhány falatot, észrevettem az öreget a sarokban, ahogy néz. Nem kihívóan, de volt benne valami várakozás. Felvettem a tányéromat, és odamentem az asztalához.
— Ne haragudjon, hogy zavarom, leülhetek ide? — kérdeztem bátortalanul.
— Hogyne, tessék! — intett, hogy foglaljak helyet. Egy ideig csendben néztük egymást, majd egy határozott mozdulattal odatoltam hozzá a tányéromat.
— Tessék, ezt magának hoztam. Én már nem vagyok éhes, és túl sok ez nekem.
— Köszönöm — mondta határozottan, és elővette a megmaradt kenyérdarabot. Lassan, komótosan evett, határozott mozdulatokkal mártogatta bele a letépett kenyérdarabokat a szaftba.
— Józsi! Mondja meg a szakácsnőnek, hogy istenit készített, maga a csoda — kiáltottam oda Józsinak, aki mosolyogva tűnt el a konyhaajtó mögött.
Néhány másodperc múlva Gizi feje jelent meg az ablakban, és kikiáltott.
— Ki az, aki dicséri a kajámat?
— Én! Nagyon finom, isteni! — mondtam, hogy jól hallható legyen.
Gizi azonnal felmérte a helyzetet.
— Örülök, fiatalember! Ma legyen a vendégem, és jöhet bármikor, innen nem megy el éhesen.
(Budapest, 2016.06.02)
Legutóbbi módosítás: 2016.06.02. @ 19:55 :: Horváth János
