Egy hír, amely azóta már bejárta a világot:
„2015. november 13-án este terrortámadás-sorozatot követtek el előre megtervezett akció keretében Párizs különböző pontjain géppisztollyal felfegyverkezett terroristák, akik ártatlanokra lövöldöztek, és több robbantást hajtottak végre forgalmas helyeken.”
Wikipédia
Ahmed csendben ült a gépkocsi hátsó ülésén.
Az elmúlt napoknak, annak a novemberi estének az emléke nyomasztotta. Látta maga előtt, amint Alit elfogják, szerencsére nem volt lehetősége, hogy a fegyverét használja, minden olyan gyorsan történt.
— Alighanem megrémült a történtek láttán — gondolta — nem hiszem, hogy gyilkolni akart, csak a jobb élet reményében indult útnak… És én — töprengett — én mit csináltam? Elkísértem, valami csodában reménykedtem, de nincsenek csodák, csak a szörnyűség, és most… most nem tudom mi lesz…
Eddig jutott gondolataiban, amikor az autó nagy kanyarral egy elhagyott útra fordult
Sehol senki, semmi.
— Itt bármi történhet velem — gondolta. — Hol vagyunk? — kérdezte a gépkocsi vezetőjét.
A férfi embercsempész volt. Nem vállalt utat, csak Európa felé, visszafelé nehezen lehetett rábeszélni, hogy felvegye, de Ahmed haza akart menni. Minden eurot odaadott ezért az útért. Pedig tudta, számon kérik még rajta azt a pénzt. Ezért is kérte, kerülő úton menjenek. A fuvart vállaló, ki tudja milyen nemzetiségű, csak nevetett.
— Mit gondol, hol viszem vissza, ha nem kerülő úton? Én már csak olyanokat ismerek. No, ide a pénzt, aztán maradjon veszteg!
Így került Ahmed az autóba, ahol sokáig azon gondolkodott, vajon miért is kereste Alinak a barátságát, hogyan sodródott vele odáig, hogy elfogadott pénzt az Iszlám Állam megbízottjától, olyan „majd, ha kérünk, lesz tennivalód” mondatok után.
Kérik? Keresik még? Biztos volt benne, hogy nem felejtik.
A pénz pedig? Az most ott lapul a vezető zsebében. Hogyan fogja visszaadni? Fogalma sem volt róla.
Halasztotta a gondolatot, most elsősorban haza szeretett volna jutni.
— Hol vagyunk? — kérdezte még egyszer, bátortalanul. A magas hegyektől alig látott valamit.
— Nocsak, a kíváncsiság megszólalt — nézett hátra a vezető. — Ha annyira érdekel — váltott tegezésre —, Macedóniában, annak is a… szóval itt a hegyek között — zárta rövidre a társalgást.
— Azt gondoltam, Magyarország felé… azon is átmegyünk.
— Az érdekes lett volna, nem tudod, hogy ott már nem lehet? Határzár van, kerítést építettek.
Ahmed erről valóban nem tudott. Másféle hírek érdekelték azokban az időkben.
Magyarország? Ismét elgondolkodott, emlékeiben lapozgatott. Kicsi gyerek korában a szülei magyar rokonokról, a család őseiről meséltek, de hogyan is volt?
Valamikor régen, amikor még az Oszmán Birodalom hódításai zajlottak, több-kevesebb sikerrel… akkor történt valamilyen rokoni kötődés, hiszen sok családból jártak arra katonák, hódítók, akik a birodalom érdekeit szolgálták. Tisztán érezte, jobb lenne most erre gondolni, mint a valóságra. Csak egyszer érjen haza, oda a szülői házba, talán ott nem is keresi senki.
Hiú ábrándokban ringatta magát az egész úton.
Már átjutottak a török határon, amikor ott elől megcsörrent a telefon. A gépkocsivezető Ahmednek érthetetlen, arab nyelven beszélt. Rövid beszélgetés volt. Aztán megállt, hátra fordult:
— Mi közöd van neked Rakkához? Az ottaniakhoz?
— Nekem?
— Téged kérdeztelek! Mondtam, bajt nem akarok! Beszélj, vagy itt hagylak, mehetsz tovább gyalog!
— Az úgy volt… — kezdte Ahmed.
— Azt hiszem értelek, kiszállás, és sohasem láttuk egymást!
Azzal otthagyta utasát az út szélén, aki hirtelen azt sem tudta hol van, merre tovább.
Viszontagságos utat járt be, amíg haza jutott Erzurumba, a szüleihez. Nem mert Isztambulban mutatkozni, félt, hogy keresni fogják. Talán félelme nem is volt alaptalan.
Beköszöntött az ősz errefelé is, Ahmed átfázottan érkezett a szülői házhoz, ahol örömmel vegyes aggodalommal fogadták. Azt gondolták, Isztambulban van, az egyetem következő félévét kezdi. Valamit ki kellett találnia, nem sokáig tűnődött. Betegségre hivatkozott, sápadtsága ezt igazolta, a hideg rázta, köhögött.
Felkereste a helyi orvost, gyógyszereket kapott és azt a szigorú utasítást, hogy feküdnie kell. Alig volt jártányi ereje, a lelke azonban… az még úton volt, maga sem értette, merre kószál. Nem akart a történtekkel, a jelennel azonosulni.
Így aztán esténként kérdezősködött a múltról, hogy felejtse a vele történteket, hiszen a gondolatai csak Párizs és a hazafelé út körül forogtak, erről pedig hallgatnia kellett.
Ismét eszébe jutottak azok a régi történetek, a család múltjáról, részben idegen származásáról. Sokféle legenda keringett erről, még a szomszédok is hozzátettek ezt-azt. Nem csoda hát, ha este, lefekvés után képzelete és lázas állapota tovább szőtte a hallottakat.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Sonkoly Éva
