kánikulában elvérzett virágzás vesztette szirmát lanyha zajtalan – mint vetés, ha késői az áldás,- a földre rogyva, sorsán úttalan vihar tépett át, villámszemekben nyílvessző feszült, segélykiáltása a megfeneklett nyárnak, csattant, és mogorva ég mordult nyomában, pocsolya riant hordalék avarban, füstölgött hosszan földeken pára; az ég most kékre szelídült regény, kivénhedt sárkupac ráncai között száraz szigetet keresgél a fény, s az országutak mosott szürke sávja ezüstgombjait fényezi a Napban; játékos a perc, friss, és tettre kész, képtelen képeket színezek magamban.
