Francis W. Scott : A biológiai apa

Regényrészlet és dühkitörés, válaszul a mindennapok történéseire…

Úgy gondoltam, mivel csak negyven perc múlva lesz a találkozóm Greennel, még nyugodtan meglátogathatok valakit. A dolog bökte a cs?römet már akkor is, amikor els? ízben hallottam róla, aztán amikor az eset másodszor is megtörtént, annyira feltúráztattam rajta az agyam, hogy le kellett szaladnom a törzshelyemre és legurítani két Smirnoffot. Akkor még tehetetlennek éreztem magam, és állandóan csak azon filóztam, mit tennék ezzel a mocsokkal, ha a kezeim közé kerülne. Tegnap harmadszor is megtörtént. Úgy éreztem, elég az iszogatva fantáziálásból.

A háztömb valahol az East Rivert?l még jóval északabbra volt, csaknem a város küls? körgy?r?jében. Még nem tartozott a nyomornegyedekhez, de érezhet? volt az a semmivel sem összehasonlítható b?z. A taxi nem is vitt volna tovább, idáig még épp elmerészkedett.

A harmadikon lakott. Kettesével szedtem a lépcs?ket felfelé, közben ütemesen lélegezve, ahogy kell. Mire felértem, az adrenalin az egekig szökött bennem. Csak három lakás volt az emeleten, kett?n valami névtábla szer? cetli is lógott: az egyik Franklin, a másik Pole nev? lakóját hirdette. Kizárásos alapon, a harmadik ajtón dörömböltem be.

– Ki vagy? – szólt ki a gy?löletes hang és biztos voltam benne, hogy nem józan.

A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, rend?rség, de még épp id?ben váltottam taktikát:

– Ne hülyéskedj Strakow! – szóltam vissza. – A százasodat hoztam, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.

Hát persze, hogy nem kiabált vissza. Pénzszagot szimatolt, úgyhogy amilyen gyorsan csak bírt, az ajtóhoz jött. Amikor kinyitotta, még mindig nem tettem semmit. Már majdnem cselekedtem, aztán visszatartottam magam. El?ször körül akartam nézni.

– Ki a szar vagy? – nézett végig rajtam. – Mikor adtam én neked pénzt?

– A múlt héten, te barom – válaszoltam és megpróbáltam olyan pofát vágni, mintha régi haverok lennénk.

Bevallom, nem ment. Minden színészi tehetségem cs?döt mondott, hiszen valami sokkal ?sibb, sokkal er?sebb ösztön lett úrrá rajtam: a düh érzete. Meg akartam ölni, bár tudtam, azt nem tehetem.

– Be sem engedsz? – löktem arrébb a b?zl? testet. Csak egy koszos boxert és egy lyukas kisinget viselt. Legalább egy éve nem borotválkozott, és még rosszabbul, sokkal rosszabbul nézett ki, mint tegnap a híradóban.

Részeg volt, ez kétségtelen. Látszott a szemén, az üres ábrázatán. Beléptem a lakásba, ? meg még mindig csak a nyitott ajtónál állt és próbált rájönni, vajon ki lehetek. Na majd mindjárt megmutatom neked, gondoltam. El?bb azonban látni akartam.

Nem volt nehéz megtalálni, nem mintha egy garzonban bármit is nehéz lenne. A konyhaasztalon feküdt kis mózeskosarában, amit a kórháztól kapott. A pelenkája – szintén a kórházi – irdatlanul b?zlött rajta. Ez az állat cseszett rá tisztába tenni. Ami viszont még ennél is sokkal rosszabb volt: a foltok…

A pár hónapos kislány testét kék-zöld foltok tarkították, gyönyör? kis pofiján pedig egy vörös ütésnyom éktelenkedett.

Nem bírtam tovább…

Amikor elkaptam Strakowot a hajánál fogva, nem voltam rend?r. Akkor sem, amikor ökölbe szorított jobbommal szilánkokra zúztam az orrcsontját – az ötödik ütésig nem álltam meg. Úgy üvöltött, mint a sakál és engem ez idegesített.

– Felébreszted a gyereket, te mocsokláda!!!

Akkor sem voltam rend?r, amikor a heréit a térdemmel feltoltam a gyomrába és persze akkor sem, amikor már vérmaszatos, pusztításba merevedett öklömmel elkentem az arcát, hogy a következ? fájdalmas csattanást a faltól kapja.

Rend?rként mindezt nem tehettem meg. A jelvényem el? sem került. Felszólíthattam volna, hogy jöjjön be velem az ?rsre, szóbelileg megfenyegethettem volna, meg persze a jogait is köteles lettem volna felsorolni.

Lószart voltam én rend?r ezekben a percekben…

Csak egy er?szakos járókel? voltam egy olyan környéken, ahol bármi megtörténhet.

Amikor gyomorba vágtam, összecsúszott, és ez megint felidegesített.

– Állj a lábadra, te szarházi! Állj fel, vagy eltöröm mindkét térded!

Nyögés és gurgulázás hallatszott a b?zl? testb?l, meg valami könyörgésféle. Nem akartam meghallgatni. Igazából azt sem akartam, hogy könyörögjön, szóval úgy gondoltam, jó ötlet lesz szájba rúgni.

És a rohadt életbe, jól esett, amikor megtettem!

Felrángattam a földr?l, aztán kihajítottam a lakásból. Nekiesett a korlátnak, amibe megpróbált belekapaszkodni, de nekem más terveim voltak. A jobbom még mindig viszketett, úgyhogy rávágtam az ujjaira, mire rögtön elengedte a kapaszkodót. A lépcs? szélén kicsit hadonászott a leveg?ben, én meg már attól tartottam, hogy esetleg visszanyeri az egyensúlyát, úgyhogy bevittem egy gyönyör?en ívelt bal horgot az állkapcsára. A csont repedését öröm volt hallani, aztán az egyre felismerhetetlenebbé váló húscafat gurulni kezdett a lépcs?n.

A lépcs?fordulóban megállította a fal, ? meg úgy feküdt ott, mintha már halott lenne. Tudtam, hogy nem az – messze volt még t?le.

– Na, ide figyelj – nyomtam a számba egy szál Marlborót. A hangom egészen nyugodt volt, csak a zihálásom zavart be csöppet a képbe. – Már el?ször sem kellett volna kidobnod a gyereket a kukába. De akkor legalább eljutott a kórházba, gondos kezek közé, aztán a jólelk? Lynnék örökbe fogadták. – Meggyújtottam a cigit. – Erre te mit csinálsz? A törvény által felruházott jogodnál fogva visszaveszed t?lük… Csak hogy tudd, az eddigieket nagyjából ezért kaptad.

Nem találtam rajta fogást, úgyhogy inkább fel sem ráncigáltam – elrugdaltam a következ? lépcs?ig, aztán egy szép talpassal innen is legurítottam. A következ? fordulóban megismételtem, és nem azért, mert jól nézett ki, vagy mert örömömet leltem benne. Na jó, talán egy kicsit…

– A gyereket a következ? pénzosztás után megint a kukából szedik ki és alig tudják életben tartani – folytattam a történetet. – Borzasztó küszködések árán meggyógyítják. Lynnék még nem tettek le róla, így ismét örökbe fogadják. Megszeretik, nevelik, CSALÁDOT és OTTHONT adnak neki. Erre… a kurva életbe, erre te mit csinálsz?!

Nem tudott válaszolni, épp hogy csak a légzés ment neki.

– Megint csak élsz az istenverte törvény adta jogaiddal! Ezért még három lépcs?n foglak végigrugdosni – közöltem vele teoretikusan és be is tartottam a szavam.

Amikor leértünk a földszintre, már én sem ismertem rá. Egész testét vér és mocsok borította, ez utóbbit a háromemeletnyi gurulásnak köszönhette.

A lábam elfáradt, úgyhogy felrántottam, hogy nekivágjam a bejárati ajtónak. Nekicsapódott, aztán persze újra összerogyott. Kinyitottam az ajtót, felrántottam Strakowot és újból eldobtam. Biztos voltam benne, hogy jó pár csontja eltört már…

A konténerek az út túlsó oldalán sorakoztak. Fogtam Strakowot, talpra állítottam és valahogy elvonszoltam a legközelebb álló konténerig.

– Ezt meg most azért kapod, mert harmadszor is megismételted az egészet.

Fogtam és fejjel lefelé belehajítottam a szemétbe. A zajok alapján nem kevés üvegcseréppel találkozhatott az arca, de valahogy még most sem tudtam sajnálni.

Már majdnem hátat fordítottam, amikor eszembe jutott valami.

– Várjunk csak – túrtam bele a konténerbe, hogy megkeressem a fejét és a hajánál fogva felhúzzam a felszínre.

Még én is megrémültem, ahogy megláttam azt a péppé zúzott valamit a kezeim közt. Érdekes, hogy ez egy arc, jutottak eszembe Woody Allen szavai. Ha képes lett volna beszélni, biztosan azt kérdezte volna, mi a francot akarok még t?le, úgyhogy válaszoltam neki.

– A kislány ma kórházba kerül, és amint felépül a sérüléseib?l, Lynnék magukhoz veszik. Méghozzá örökre, megértetted, te utolsó gané? Ha esetleg mégsem így történn és a biológiai apa jelentkezne a gyerekért, akkor én újból meglátogatom a biológiai apát. Azt pedig ne is akard tudni, mit kapsz t?lem, ha legközelebb meglátogatlak. A mai csak enyhe pofon volt ahhoz képest, érted? Elég perverz a fantáziám ahhoz, hogy ennél még sokkal szebben kicsipkézzem a seggedet, felfogtad?

Valamit nyögött és olyan szaporán bólogatott mellé, hogy nem lehettek kétségeim. Rázártam a konténer tetejét, a lakat helyére pedig egy rozsdás vascsövet szúrtam be, hátha ki akarna jönni. Hát jó ideig nem fog, az tuti…

A ment?k tizenöt percen belül kiértek, a taxira még ötöt kellett várni.

Így most épp id?ben érek oda Greenhez, és még ideges sem vagyok. Talán majd meglátogatom Lynnéket és a kis Rosie-t a jöv? hónapban és viszek nekik valami ajándékot is. Mr. Lynn talán szereti a Smirnoffot.

Úgy éreztem, kivételesen jó nap a mai…

 

Kisudvarnok, 2008. január 31.

Legutóbbi módosítás: 2008.02.07. @ 13:35 :: Francis W. Scott
Szerző Francis W. Scott 6 Írás
1988. július 29-én láttam meg a napvilágot Dunaszerdahelyen, és rögtön a hátsó felemet mutattam neki, ki tudja, talán szimbolikusanÀ¦ Rögtön az elején kell leszögeznem: vitathatatlan tény, hogy az írói vénát megboldogult édesapámtól, Bíró Szilárdtól örököltem, aki fiatalon elég aktívan alkotott, ő inkább lírai műfajban. Szerepelt az újságban is, illetve egy pályázatot is megnyert az alkotásaival, de később aztán szinte teljesen felhagyott az írással. Ennek ismeretében büszkén mondhatom, hogy mindkét szülőm átörökített belém valamit: míg édesapám az írást, addig édesanyám az énekhangját. Ha ugyanis nem az irodalommal foglalkozom, akkor a Csak Van zenekar énekeseként tevékenykedem. Kezdetek Az írást már egészen fiatal koromban elkezdtem. Legkorábbi emlékeim közé tartozik, amikor második osztályos kisdiákként úgy oldottam meg egy négysoros feladatot magyar nyelvből, hogy egy kis versikét faragtam a megadott szavakból, majd harmadik osztályban indiánokról és cowboyokról kezdtem ÀžregénytÀ? írni. Ezután jó ideig csak versikéket fabrikáltam, később pedig dalszövegeket írtam az első zenekaromnak. Ezidőtájt (tizenhárom-tizennégy évesen) kezdtem ontani magamból a szerelmes költeményeket, hiszen engem is utolért a kamaszsors, és állandóan szerelmes és csalódott voltam. Ezt meg ugye az embernek így vagy úgy, de ki kell adnia magából: míg mások a lányok fenekét markolászták és egymás arcát tépték le, addig én ügyetlen trubadúrdalokkal árasztottam el szívem hölgyeitÀ¦ A prózaírás sokáig eszembe sem jutott, de aztán À“ talán tizenötödik életévem felénél járva À“ egyre több tanárom hangoztatta, hogy van tehetségem az íráshoz, a fogalmazásaim ugyanis rendre körbejárták a tanári kart. Mire én leosztályozva visszakaptam egy-egy dolgozatot, addigra azt már szinte az összes tanár elolvasta, így hát mindegyikük azt kérdezgette: ÀžUgye, te író akarsz lenni?À? Sőt, volt egy tanárnő is (azt hiszem, mindössze fél évig taníthatott bennünket), aki túlságosan is szókimondó volt, és egyszer így förmedt rám: ÀžTe gyerek, ha belőled nem lesz író, akkor én felkereslek és megöllek!À? Nekem ez addig meg sem fordult a fejembenÀ¦ ÃÅj szerelem: a próza Akkoriban már egyre inkább elkezdtem a próza felé kacsingatni, de ami végül igazán leragasztott e műfaj mellett, az nem a tanárok állandó dicsérete volt, hanem három író máig is tartó hatása: Gárdonyi Géza, Jules Verne és Lőrincz L. László voltak azok. Az Egri csillagokat kicsit később vettem kézbe, mint illett volna (előtte ugyanis nagy Csillagok háborúja rajongó voltam, állandóan azt az egy regényt nyálaztam), de aztán egymás után kétszer is elolvastam, és máig a kedvenceim közt tartom számon. Nem sokkal később felfedeztem magamnak A láthatatlan embert is, ami még jobban elvarázsolt. Kétségkívül Gárdonyi volt az, aki elindított bennem valamit. Ez még ugyan nem a lavina volt, de valami már ott mocorgott a lelkem mélyén, egy kis mag, ami aztán Jules Verne hatására kezdett kicsírázni. A lángban álló szigettengert, a Nemo kapitányt, A jégszfinxet, majd a Grant kapitány gyermekeit olvasva jöttem rá talán először arra, hogy mit akarok kezdeni az életemmel: hogy írni akarok! Prózai hangvételűre fogott iskolai fogalmazásaim mellett első (több fejezetes) novelláim kalózhistóriák voltak, melyekkel À“ bár még rendkívül erőtlenül, kezdetlegesen À“ próbáltam a lehető legjobban eltérni a szokásos kalózrománcoktól: fogtam pár enciklopédiát és dokumentumkönyvet, és olyannak ábrázoltam novelláim hőseit, amilyenek a kalózok a valóságban is voltak, nem pedig ahogyan a filmekben, romantikus regényekben szerepelnek. Az én hősem vérbeli tengeri patkányokként jelentek meg, minden hibájukkal és lelki retardáltságukkal együtt szerepeltek a lapokon. Izgalmas volt számomra a kutatómunka (már ha ezt annak lehet tekintetni), mára pedig szokásommá is vált, hogy egy-két érdekességnek mindig utánanézzek, hogy belelopjam ezeket a tudnivalókat az írásaimba. Ettől ugyan nem lesznek dokumentumkönyvek a műveimből, de nem is ez a cél: egyszerűen szeretek érdekességekkel szolgálni. Krimi, fantasy, na meg a kezdeti szárnypróbálgatások Verne után fedeztem fel Lőrincz L. Lászlót, azaz Leslie L. Lawrence néven írt egyik könyvét, a Siva utolsó táncát, melynek hatására menthetetlenül beleszerettem a krimibe. Észrevettem, hogy L.L.L. is valami hasonló dolgot művel, mint én: próbál okítani, csak hát ő éppen sokkal magasabb szinten műveli eztÀ¦ A kalózhistóriák után rögtön egy napló formájú kisregény írásának rugaszkodtam neki, mely egy ausztrál hajléktalan, punk-rocker fiúról, Johnny Wilsonról szólt. Ezt a förmedvényt egyrészt Sue Townsend Adrian Mole-naplósorozata ihlette (amit egyébként máig is szeretek), másrészt az a megmagyarázhatatlan őrület, hogy elkezdtem szakadt farmerben, szögecses csuklószorítóban, halálfejes motívumokkal éktelenített ruhákban járni, és idegtépő zenét hallgatni. Akkoriban izgalmasnak tűnt megírni ezt a csupa logikai és helyesírási hibákkal teli borzadályt, de szerencsére hamar kinőttem kamaszkorom eme mélypontjátÀ¦ A következő állomás a fantasy volt, melyet A Gyűrűk Urával ismertem és szerettem meg, majd a Cherubion kiadó Száz mini fantasy c. antológiáját olvasva én is úgy döntöttem, kipróbálom magam a műfajban. ÁÃ?rtam tehát néhány fantasy novellát, melyeket már a nagyérdeművel is megosztottam: a fantasya.hu oldalon lehetett őket olvasni, pontozni és véleményezni, és szerencsére mindegyikre magas pontszámot és pozitív véleményeket kaptam. Ezen írásaim közül kettőt tartok olyan színvonalúnak, hogy máig is vállalni tudom őket (természetesen néhány átíráson, javítgatáson már átestek), és ezek mindig elnyerik az olvasók tetszését is. Ekkoriban (én csak fantasy-korszaknak hívom ezt az időszakot) vettem fel a kapcsolatot Lőrincz L. Lászlóval, aki szintén ígéretesnek tartotta írásaimat, és ez rendkívül nagy löketet adott a további munkához. A novellák mellett több regényt is elkezdtem írni, úgy krimit, mint fantasyt, de ezeket máig sem fejeztem be. Volt egy egészen hosszúra tervezett regényem, a Vándor, ezt hónapokig írtam (akkor még kézzel, egy A4-es méretű, keménylapú füzetbe), de amikor betelt a füzet, valahogy elment a kedvem a folytatástól. Ezt, ahogy többi ÀžsorstársátÀ? is, afféle stílusgyakorlatként tartom számon, és bár soha nem fejeztem be őket, mégis fontos helyet foglalnak el életem és munkásságom eme szakaszában. Gimnázium, Fekete ÁÃ?szok és az első regények Gimnazistaként, 16 évesen kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, és ezzel egyidőben egy barátommal megalapítottam a Fekete ÁÃ?szok Felvidéki Irodalmi Kört is, mely néhány amatőr író internetes gyülekezési pontja lett. Addig csak elvétve írtam, rábíztam magam az ihletre, de ekkortól már előre tervezetten dolgoztam, és mindig kiszabtam magamnak egy bizonyos munkatempót (pl. naponta legalább 4 gépelt oldal). Felfedeztem, hogy sokkal jobban ki tudok bontakozni a hosszabb lélegzetvételű művekben, és megtörtént az is, hogy amit eredetileg novellának szántam, az végül nyolcvan oldalas regény lett. Ez volt A halál háromszöge című misztikus krimim, az első befejezett regényem, bár még mindig túlságosan kezdetleges formában megírva. Akkoriban kezdtem el úgy olvasni, hogy közben ne csak szórakoztasson egy-egy regény, de tanuljak is belőle: melyek a szinte kötelező jegyek, mennyire lehet keverni a műfajokat, mennyire szabad beletenni saját magunk szubjektív véleményét és életrajzi elemeit egy-egy könyvbe, hogyan alkossunk fő- és mellékkaraktereket stb., stbÀ¦ A halál háromszögét nagyjából fél évig írtam, majd rögtön hozzáfogtam a következő regényemhez. Első nekifutásra megírtam 20-30 oldalt, aztán úgy döntöttem, hogy ez így nem jó, és kitöröltem az egészet a számítógépből. Második nekifutásra már végigírtam, és izgalmas volt számomra az írás, illetve a közben végzett kutatómunka. A kész művet (rök rejtelemben) több embernek is odaadtam, és az általános fogadtatás meglepően jó volt, bár mostanság már csak mosolyogni szoktam ezen az alkotásomon. Francis W. Scott Még a regény írása közben kezdtem el azon gondolkozni, hogy nem ártana felvennem egy írói álnevet. Nem erőltettem ugyan, de aztán volt egy kellemes álmom, melynek hatására Francis W. Scott lettem. Egyébként nem tulajdonítok különösebb jelentőséget az álmoknak, ez azonban kivétel volt, sőt, többször is visszatért már. Az álomban még csak Francis Scott-ként szerepeltem, a W-t csak később, már ébren illesztettem be: legfőképp azért, hogy emlékeztessen első álnevemre, a Wilsonra. ÃÅjságírás, publikációk Az újságírással másodikos gimnazistaként kezdtem foglalkozni. Első két cikkem a gimnázium ideiglenes újságjában jelent meg, majd 2006. május 9-én első ízben publikálhattam az ÃÅj Szó napilap Nagyszünet rovatában is, ahol 2007 októberéig (míg a rovat meg nem szűnt) 110 cikkem jelent meg, főleg kulturális témájúak. A 2007-es év nyarán bekerültem a netBarátnő (internetes női magazin) munkatársai közé is, majd az iskolaév kezdetével az Ekultúra, illetve a frissen induló PRESStige havilap szerkesztőségében is helyet kaptam. Hóhér a Pegazuson 2007-ben sorra csúsztam le minden pályázatról, mert rendre eltévesztettem a beérkezési határidő napját. Volt olyan is, amit jó előre beharangoztak, és én el is készítettem a pályamunkámat, majd vártam és vártam, és lassan kiment a fejemből az egészÀ¦ A beérkezési határidő fél év múlva volt esedékes, és amikor észbe kaptam, hogy én még nem adtam le a munkámat, már két nappal túlhaladtam a kijelölt határidőt. Egyetlen kivétellel semmit sem küldtem el. Az egyetlen kivétel a Hóhér című lélektani kisregényem volt, mellyel a Pegazus Alkotópályázatra jelentkeztem, ám arra is az utolsó percekben. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár hétre rá kaptam egy e-mail azzal az üzenettel, hogy a zsűri egyhangú döntése alapján első helyezést értem el. Csak pislogni tudtam, és mire kitisztult a látásom, jött a második üzenet is: ÀžGrendel Lajos önnek ítélte a védnöki különdíjat is.À? A Hóhérra már addig is úgy tekintettem, mint a legjobb munkáim egyikére, a két díj azonban abszolút első helyre ültette saját kis dobogómon. Napvilág, Fekete Toll, Tinta-Klub 2007 januárjában kezdtem körülnézni az interneten, hátha találok egy interaktív irodalmi kört. Szerencsésen ráakadtam a Napvilág ÁÃ?róklubra, ahol lassanként egy baráti kört is sikerült kialakítanom, s ahol azóta is aktív tag vagyok. A Fekete ÁÃ?szokat ezzel egyidőben próbáltuk csinálni, de lassan be kellett lássuk, hogy felesleges vesződnünk, fáradoznunk vele. Két és fél év után végül feloszlattuk a FÁÃ?FIK-ot, és saját hibáinkból okulva rögtön elkezdtem szervezni egy új írói kört, mely a krimi és a thriller műfaján belül alkotó amatőr írókat hivatott összegyűjteni. A kör neve, Edgar Allan Poe-ra, a krimi megteremtőjére asszociálva, Fekete Toll lett. 2007 szeptemberében meghívást kaptam a misztikus irodalommal foglalkozó Tinta-Klub berkeibe. Természetesen igennel válaszoltam, és nagy megtiszteltetésnek vettem a meghívást, hiszen még a nyáron olvastam a klub első antológiáját, ami felettébb elnyerte tetszésemet. Célok Első regényem 2007 novemberében látott napvilágot, s ezzel elértem első igazán komoly célomat: valóra vált egy tíz éve dédelgetett álmom. A könyv főszereplője a kincsvadász lelkületű ex-magándetektív, Frank Wilson, aki a jövőben várhatóan több könyvben is feltűnik majd. A Kedves Olvasók ezután évente két FWS-könyvre számíthatnak majdÀ¦ Életcélom, hogy a kultúrát ápoljam, ötleteimet lehetőleg mind egy szálig papírra vessem, és regényeimmel (illetve novelláimmal) a lehető legtöbb olvasót szórakoztassam. Nem tagadom, miért is tenném, szeretnék íróként ismertté válni, és megosztani a Kedves Olvasókkal azt a sok mindent, amit fantáziám szinte hétről hétre szül, és amivel oly sokat és oly nagy hévvel dolgozom.