Ágnes most már minden szükséges irattal felvértezve ment a városházára. Új születési anyakönyvi kivonatot elvileg csak személyesen lehet igényelni, és csak ott, ahol kiállították az eredetit, amit elvesztettek, vagyis Temesváron, mert Laci még ott született. Ugyan Brassóban is lehet kérni újat, de akkor a lefutási idő egy-másfél hónap. Azt nem kockáztathatja, hiszen akkor bármilyen váratlan akadállyal kerül még szembe, iratai nem lesznek meg, mielőtt vissza kellene utazniuk.
Tehát irány Temesvár, gyermekkel, mert szoptat, s nem hagyhatja szüleinél. Most ezekért az idióta bürokratákért nem fogja elválasztani.
Ott szerencséje volt. Már másnap kézbe vehette a férje születési anyakönyvi kivonatát, hála a felhatalmazásoknak, az előzetes egyeztetéseknek, de főleg, mivel egykori egyetemi kolléganőjének a férje képviselő a városi tanácsban, és előre „bereszelte”[1] neki az utat.
E sikertől felbuzdulva indult ismét leadni az iratokat. Hiába örvendett. Az új-zélandi házasságlevelüket előre lefordíttatta, úgy ment vele, ne érje meglepetés. Ám a Wellingtonban kiállított iraton csak egy egyszerű pecsét volt.
— Manapság bárki gyárthat magának egy ilyen pecsétet. Az iratot felül kell hitelesíteni, és aposztillel ellátni. Természetesen Új—Zélandon.
A kicsinek épp jött a foga, már napok óta nyűgös volt nem aludt. Ágnes mégis fennült éjfélig, hogy beszéljen a wellingtoni városházával.
— Nem probléma, kiállítunk másikat, amiként igényli, és a gyermeknek s születési anyakönyvi kivonatát is, mindkettőt felülhitelesítve, még ma, gyorspostával, hiszen önnek ez sürgős — reagált a kérésre a hivatalnok.
Sajnos az iratot újra le kellett fordítani. Már ez a legkevesebb. Így sem volt jó. Amint elolvasta a fordítást, Corina Panţu visszadobta.
— Ez a fordítás rossz! Hiányos! — mutatott az egyik sorra.
— Nem hiányos — ellenkezett Ágnes. — Az eredetiben sincs kitöltve.
A hivatalnok megnézte az eredetit, majd a valamiért épp mellé lépő kolléganőjének is megmutatta:
— Nézd miféle szar iratokat állítanak ki egyes helyeken!
— Mi a baj vele?
— Nem látod? Nincs feltüntetve a házasság előtti neve! Miként adhat valaki ilyent ki a kezéből? Miért nem dobják ki az ilyent az állásából?
— De hát ott áll a megjegyzés, csak akkor töltendő ki, ha a házasság előtti és utáni név különbözik. Én megtartottam a nevem, hogy Új-Zélandon ne legyen problémám az oklevelemmel és más irataimmal, amelyeken lánynevemen szerepelek.
A kolléganő nem kommentálta az ügyet, végeredményben nem az ő hatásköre. Ágnes viszont ismét dolgavégezetlenül távozott.
Sírva, sorba hívta fel barátnőit, ki kellett öntenie a lelkét. Egyik azt tanácsolta neki, hagyja el az országot két nappal hamarább, s mivel Bécsben úgyis repülőt kell váltania, üljön fel ott. Akkor nem kell több iratot intéznie. Ettől felvillanyozódott. Ám öröme nem tartott sokáig.
— Mivel repülőjegye Bukaresttől érvényes, nem ülhet fel Bécsben, mert a jegyet, oda-vissza váltotta. Ha Otopeniben nem ül fel, a jegy érvényét veszti — közölte vele a reptéri alkalmazott.
Ezért érte utol a sírás ismét, amikor édesanyja hazaért a munkából.
— És ha elhagynád két napra az országot? Eszterék, unokatestvéredék örömmel fogadnának vendégül.
— Ó, miért nem jutott ez eddig eszembe! Köszi, Anyu, zseni vagy!
Kiderült, mégse. Amikor Eszterrel próbált egyeztetni, jövendő kényszerlátogatásukról, unokatestvére furcsa kérdéssel lepte meg.
— Te tudod, hogy kislányod román állampolgár?
— Nem az! Hiszen nem tudom kiváltani a születési anyakönyvi kivonatát. Új-zélandi útlevéllel léptünk be az országba.
— Nem meséltem, hogy jártunk? Kétéves voltam, amikor Anyuék Magyarországra költöztek. Amikor otthon voltunk Nagymamáéknál Erdélyben, akkor tudtuk meg, mivel én itt születtem, a kisfiunk is román állampolgár. Ha az anya az, akkor a gyereke is… Férjem két nappal hamarabb akart hazautazni. Be kellett mennünk egy jegyzőhöz, hogy beleegyezését adja, hogy a gyermek nélküle elhagyhassa Romániát. Pedig magyar útlevéllel léptünk be az országba.
— Jaj, ne! De hát honnan tudták volna a határon, hogy Romániában születtél?
— Benne van az útlevélben…
Felhívta a repülőteret, ahol igazolták, Eszter nem vészmadárkodott. Még szerencsére legalább a repülőjegyet nem vette meg hiába. De hát akkor… Ha román állampolgár, akkor nem probléma, ha túllépik a kilencven napot! Akkor csak Lacinak kell bemennie a kanadai román nagykövetségre, és ott jegyző előtt, románul kiállítja a beleegyezését, elküldi és kész!
Ennyi kaland után, már volt annyira óvatos, hogy erre is rákérdezzen. Nos, a kiutasítás és a szülői engedély számonkérését két különböző törvény szabályozza, és két különböző szerv hatásköre ellenőrizni betartásukat. S a két állami szerv különféleképpen értelmezi a törvényt. Szóval a helyzet a következő: a gyermek kilencven napnál tovább nem tartózkodhat az országban, mert kiutasítják, hacsak nem tudja igazolni, hogy román állampolgár, de apai engedély nélkül nem utazhat az apjához, mert születésétől fogva román állampolgár. Ez rosszabb, mint a huszonkettes csapdája. Tehát mégis muszáj kiváltani az iratokat, amelyeket nem lehet kiváltani.
Újabb telefonálás Wellingtonba, nem lehetne-e kiállítani egy másik házasságlevelet, amelyen töltsék ki a lánykori nevét is. Ezúttal már ideges lett az ottani hivatalnok. Hiszen ez a szabvány, nem töltheti ki másképp! Miféle idióta követel ilyesmit, hiszen fekete-fehéren írja, csak akkor töltendő ki, ha a házasság előtti és utáni név különbözik!
Ez a lehetőség is dugába dőlt, egy megoldás látszott már csak, ismét elmenni kihallgatásra. Kezdődött elölről a hercehurca előjegyeztetés, stb.
Egy gyermek érzékeny radarokkal rendelkezik a családi problémák felismerésére. Az addig jól alvó baba rendszeresen felébredt éjszaka, érezte, hogy valami forr a családban. Pedig de jól jött volna Ágnesnek a nyugalom, a hideg mérlegelés…
Lacit Torontóban érte utol a telefonhívással, épp elintézte ügyeit az Ottawai bevándorlási hivatalnál, s mivel maradt még egy napja, mielőtt tovább kellett utaznia Vancouverbe, épp a Niagara-vízeséshez készült. E kirándulás eredetileg is benne volt a terveiben, úgy szakította meg a Vancouverbe tartó útját a fővárosban, hogy erre is maradjon ideje. A beszélgetés elnyúlt, mert a férfi nem értette, minek az a beleegyezés? Hiszen a gyermek nem elhagyja az apját, hanem az apjához utazik! Végül Ágnes idegesen torkollta le:
— Nem kell értened! Csináld meg és kész! Kell!
A férfi sóhajtva mondott le az álomkirándulásról, s ment vissza Ottawába, a román nagykövetségre. A jegyző „természetesen” épp nem volt benn, így elutazása napján rohangált intézkedni. Csaknem lekéste a repülőt. Niagara? Majd máskor, Kanadában lesznek még néhány évet, igaz, négyezer-valahányszáz kilométerre onnan… Ám postázni az iratokat már csak Vancouverből tudta.
A kihallgatáson a főnöknő kedvesen fogadta, hellyel kínálta. Ágnes előadta gondját-baját, és a patthelyzetet, amibe került.
— Kérem iratait! Nézzem át én is!
— Halmágyi Ágnes… Ön nem Halmágyi tanár úrnak a lánya? Ő tanított földrajzból! Egyik kedvenc tanárom volt! Măgureanu Emese vagyok! — nyújtott kezet. — Lánynevemen Tarcsi Emese. Elnézést, nem ismertelek meg. Még kislány voltál, amikor utoljára láttalak! — váltott tegezésre. — Na, lássuk, mi van itt!
Ő maga állította össze a két dossziét, mert külön kellett egy a házasságlevélre, és külön egy a kislány születési anyakönyvi kivonatára.
— Ezzel már mehetsz nyugodtan. Miután a kolléganő iktatja, hozzám kerülnek, nekem kell aláírnom őket. Most két hétre szabadságra megyek, de amikor visszajövök elsők közt fogok foglalkozni vele, ha jól értettem, az még belefér az időbe. Beszélek majd a kolleginával is, ne izgulj!
— Jaj, nagyon köszönöm! — hálálkodott Ágnes megkönnyebbülten.
(Még nincs vége, de befejezés következik: Jószomszédság)
[1] „Ai o pilă” szó szerinti fordításban „van egy reszelőd” egy olyan zsargonkifejezés románban, amely egy bennfentes ismerősre utal, aki megkönnyíti az utadat az ügyintézésben.